Kényelmesen, nem sietve ébredtünk. Linda elment a gyerekjógát megnézni, mi inkább az alvást választottuk Marcsival. Szabadnapunk volt, így megbeszéltük, hogy elmegyünk a Laxmi Roadra, ami egy bevásárló utca. A riksás nem teljesen ott tett ki, de végülis a célnak megfelelt a hely, az út mentén mindenféle boltokkal, árusokkal. Láttunk ékszerüzleteket, melyekben több ember is figyelt abiztonságra, jobb minőségű ruhaboltokat. A másik véglet az utcán, egy kiterített ponyvára kirakott árukészlet, ez a régi lengyel piacokra hajazott.
Alkudozni muszáj, mert így is mint külföldinek alapból magasabb árat ajánlanak. Például egy ajándéktárgyból vettem négyet, három méretben volt. A középsőre mondott 320 rupit. Mondtam ok, négyet adjon 1000-ért. Rábólintott és elszaladt, hogy hoz a másik boltból. Visszajön a legnagyobbal, amire 400-at mondott darabjára. Odaadtam az ezrest a négyért, és boldogan távoztam.
Írtam korábban, hogy szeretem a chait. Hát itt is árultak, de ezekből nem merte
m volna inni..Az egyik helyen az utcán volt két vödör, ami a mosogatás célját szolgálta, termoszból öntötte a teát az árus. A másik, egy fiú álldogált egy békebeli alumínium teáskannával a kezében, meg pár apró fémpohárral. Na ő pl. nem tudom egyáltalán mosogatott-e valahol két eladott tea között.
Puneban nagyon szennyezett a levegő, ehhez még az is hozzájárult ma, hogy nem esett az eső és viszonylag meleg volt. A boltokban néhányban annyira nem volt oxigén, hogy ki kellett jöjjek, volt ahol volt légkondi, de csak rontott a helyzeten. Az utcán a benzingőz mellé néhol a készülő ételek illata társult, hol utcai popcornárus frissen pattogó kukoricával, épülő, pontosabban belső átalakítás alatt álló boltokból kitoduló festék és hígítószag, az emberek illata, India illat. Az egész annyira töményen érkezik feléd, hogy szinte nem is tudsz vele mit kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy az aura mint olyan nem létezik. Gyalog, autóval, riksával centikre mennek el tőled, gyalogosan inkább neked jönnek. Valahogy a közlekedési eszközök mindig kikerülik egymást és az embereket, ütközést és balesetet nem láttam, pedig volt már néhány forró helyzet.
Bementünk egy mellékutcába, ami már inkább bazár jellegű volt. A józsefvárosi piac egy tágas tér volt ehhez képest, így mivel levegő sem nagyon volt, gyorsan ki is jöttünk vissza a főútra.
Láttunk az utcán ülő, gyöngyöt fűző asszonyokat is, nem
kérdeztük meg mennyiért árulják a kész terméket, de gondolom jó párat el kellene adniuk belőle, hogy meglegyen az aznapi betevő.
Ami nekem eddig minden indiai utazás során nagyon furcsa volt, hogy mindenki eladni akar. Út menti tákolmány bódékban, szép üzletekben, utcán, kézikocsit tolva, teáskannával. De vajon a kereslet is társul hozzá? A tömeget elnézve tegnap a plázában és ma az utcán úgy tűnik igen.
Egy bácsi akkora bódéban – nálunk ez inkább maximum kirakat lenne – ült, hogy ő a kis székén éppen elfért és körülötte három oldalon az áruja volt (parfümök). Ha kitette a könyökét oldalra, tuti levert valamit. Derűs nyugalommal figyelte az utca forgatagát, várva vásárlóit.
Az emberek kedvesek, nagyon néznek, mosolyognak és lépten-nyomon leszólítanak, hogy honnan jöttél. Magyarországot már nem is mondom, maradunk az Európánál. Meg a near Germany is bevált 
Tegnap ahogy sétáltunk le volt zárva az út és rendőrök irányítottak. Ahogy megyünk át az úton, az egyik felém kiabál. Hirtelen levert a víz, hogy vajon mit csinálhattam, hogy egy egyenruhás, látszólag magasabb rangú rendőr lekiabál, de aztán ő is csak azt kérdezte, hogy honnan jövünk és mit csinálunk itt, meg hogy tetszik-e India.
Túltelítődve illatokkal, szagokkal, élményekkel, tapasztalásokkal, porral érkeztünk haza az apartmanba. Itthon a frissen vásárolt mérleggel elkezdtük lemérni, hogy be fogunk-e férni a 30 kg-os súlykorlátba. Egyelőre úgy tűnik még jók vagyunk.