Tegnapról mára semmi nem segített azon, hogy el tudjak aludni: a korábban jól bevált pránajáma, olvasás, zenehallgatás, bárányszámolás sem – az eredmény hajnali kettő óra és még ébren voltam. A hat órai keléshez kicsit kevésnek tűnt a még hátralévő alvásidő. Ehhez képest azonban, bár dekoncentrált voltam, de jobban viseltem a mai napot, mint egy otthoni négy órás alvás utánit.
Reggel egy olyan buszra sikerült felszállnunk, annak is az utolsó sorába, hogy az alig reggelim az majdnem visszaköszönt a cirka 20 perces út végén. Puneban olyan jól építettek utakat, hogy nem fekvő rendőr, hanem egy egész hadsereg van az utakon, azaz szélesebb, nagyobb, több. Ez hátul ülve többszörösen érzékelhető volt.
A balewadi stadion úgy néz ki kicsit, mint egy félig elhanyagolt anno jól felépített olimpiai sportkomplexum. Nem néztem utána a történetének, de a kép alapján talán egy 2008-as játékokra építették?
Mi az asztalitenisz csarnokban vagyunk. A terem fel van osztva szekciókra, amit minden nap eggyel vándoroltatnak, így mindenkinek jut arra lehetőség, hogy a színpadhoz közelebb vagy távolabb kerüljön. A szekciónk szinte a színpad előtt kezdett, így most távolodunk tőle. Az első napokban lehet több felvételen és képen látható leszek, a kivetítőn láttam jópárszor magam.
A helyi médiában újságban, tévében is volt híradás a kurzusról, a Facebookon többen posztolták is, amit én majd csak otthon fogok megnézni, mert nem bírja a wifi.
Prashanttal kezdtünk ma is, az ászanákon keresztül volt többféle megfigyelés pl. alhas területe sirsásanában, adho mukha svanasanaban, a tudatosság, érzékelés, aktivitás és kapcsolatteremtés ahogy létrejön. A légzés és ászana, a légzés és az elme egymásra hatásait figyeltük. A filozófia még magyarul sem egyszerű és könnyed, azonban az általa használt angol szavak -ismeretük hiánya miatt – néha nagyon idegenül csengtek számomra, nehezítve a megértést.
Az egyik szekcióban (a boltok mellett) van egy kiállítás Guruji életéről. Ma elkezdtem megnézni, azért 
csak elkezdtem, mert nem akartam csak végigrohanni rajta és letudni, hanem megérteni. Ugyanis az életének eseményei láthatók kapcsolódó jógaszútrákkal. A végén van néhány fotó, mely kb. az utolsó éveiben készült, ebből is egyet kiemelnék – a kép jobb sarkában látható Abhijata, az unokája aki tartotta a délutáni szekciót.
A meghirdetett program szerint arról beszélt, hogy mi is az az Iyengar jóga. Valójában próbált erről beszélni, de kaptunk egy önvallomást, egy kitárulkozást tőle, ami egy olyan nagyapa után, akit a nevéből továbbfejlesztve – B.K.S. Iyengar- a Beat, Kick, Shout (üt, vág, kiabál) jelzővel láttak el, számomra elég meglepő volt, de ugyanakkor nagyon megérintett. Őszintén bevallotta nekünk Gurujis történetekkel fűszerezve a félelmeit, megismerhettük az aggodalmát, a terhet, amely rárakódott, hogy Guruji örökségét továbbvigye, megszervezze a centenáriumi évet, és ezt a fő eseményt, ahol jelen lehetünk most. Tudunk elég jó tanárok lenni? Fel tudjuk vállalni azt, ha tévedünk? Méltón tudjuk képviselni Guruji örökségét? Ezek olyan kérdések, mely minden tanárban fel kell(ene) merüljön, aki rálép erre az útra és kell(ene) folyamatosan hajtsa előre, hogy még többet fejlődjön, tanuljon, tudjon, mert ahogy egyre inkább belemerülsz a jóga, az Iyengar jóga világába jössz rá, hogy mennyire is keveset tudsz.