A szombati nap reggele a szokásosan indult, annyi előnnyel, hogy 9-re kellett menni. Elriksáztam a helyszínre, ahol Sunita, Guruji lánya tartotta az órát. Még 2016-ból, amikor egy hónapot töltöttem az Intézetben, úgy emlékeztem rá, hogy nagyon kemény, mindenre is figyel. Például, anno voltunk vagy 100-an a teremben, ránéztem az órára, amit kiszúrt és leszúrt, hogy miért az órát, miért nem a gyakorlásom figyelem. Most ezt csak egy pillanatra éreztem, amikor emeltebb hangnemben rászólt egy emberre, hogy miért nem figyel, de egészen kedeves és viccelődő is volt. Csavarásokat és előrehajlásokat vettünk, amik nekem kifejezetten jólestek, mivel a testem már eléggé elfáradt. A végén eljutottunk kurmasanaig is, ami a felvezetésnek köszönhetően egészen könnyen ment. A végén a savasana az uttanasanaban volt a fejjel lefelék után, ami ismét egy új tapasztalás volt nekem.
A délelőtti program végeztével megbeszéltük Zolival, hogy odajön elém. Amíg vártam rá, az egyik szervező srác kedvesen invitált, hogy menjek velük enni – biztos azért, mert egyik nap megkérdeztem tőle van-e macskája, ugyanis a blokkjai ugyanúgy néztek ki, mint néhány az
enyémből, szét voltak karmolászva – persze igen volt a válasz.
Elsétáltunk Zolival a Vaishalihoz, ahol már többször ettünk. Fél egyre értünk oda, ami ekkor már igazi nagyüzem. Van egy beengedő rendszer – odamész, felírják a neved és hogy hány fő egy vonalas füzetbe tollal. Amikor felszabadul egy asztal, akkor a zöld egyenruhás ember hangosbemondóba bemondja a neved és átjutsz a fehér egyenruháson is. Benn még lehet kell várnod, de már eggyel beljebb vagy. Mi úgy jutottunk asztalhoz, hogy egy egyedül evő nővel megosztottuk azt. Itt csak dél-indiai és vega fogások vannak: dósa, a személyes kedvencem, bár a fotón azt pont Zoli eszi, uttapa – ezt eszem én, idli, stb. Bármikor és bármennyit tudnék ezekből enni, szerencsére a dósa már Pesten is elérhető.
Az étterem az FC Roadon van, ami egy forgalmas utca, sok étterem, bolt, mindenféle árus van rajta. Végigisétáltunk, vásárolgattam is Zoli nagy örömére. Találtam egy helyet, ahol volt egy leggings/nadrág kiárusítás, úgy nézett ki, mint egy turkáló, mivel dobozokban voltak kihelyezve az áruk, de minden új volt.
Gondolkoztam egy kávén – amióta itt vagyok, egyszer ittam, de olyan sok volt az ebéd, hogy nem fért be. Így folytattuk az utat az Intézet felé, ahol a délutáni órám volt. Szétválasztották a csoportokat aszerint, hogy ki hányszor volt már kinn és minden csoport kapott lehetőséget arra, hogy a teremben gyakorolhasson egyet.
A terem felé még betértünk a Chetak Hotelbe, ahol jógaeszközöket, ruhákat és szobrokat lehet kapni, Zoli is kapott egy jógás pólót végre – eddig nem találtam neki való méretet.
Az Intézetet felújították az elmúlt években, máshol van a bejárat, illetve van női öltöző is, ami még 2016-ban pl. nem volt. Raya tartotta a délutáni órát nekünk. Hátrahajlásokat gyakoroltunk, használva az eszközök tárházát, ami ott elérhető. Ez a kötélfaltól a speciális faeszközökön át elég széles spektrum. Van pl. a “horse”-nak nevezett is, ami Magyarországon kb. 2 stúdióban van csak. Az utolsó pózhoz – setu bandha sarvangasana – két tégla kellett, legalábbis a demonstráció szerint. Szóltam a sgeítőknek, mert a tanár mellett mindig vannak, hogy nekem valószínű a két tégla kevés lesz: hoztak egy T formájú, magasított téglát és még kellett plusz kettő a pózomhoz. Szerencsére ez a típusú gyakorlás abszolút személyre szabható.
Hazariksáztam az Uberrel, ami kiválóan működik, megértik az úticélt a sofőrök és készpénzmentes is. Zoli az Intézettől hazasétált, írta, hogy inkább főútvonal mentén menjek, ha gyakog megyek, mert ő volt egy sikátorban is. Anno Bangkokban én teljes nyugalomban mentem a bezárt piac utcáin, míg neki volt egy kis klausztrofób érzete.
Pihentünk egy kicsit, majd a Jay által javasolt, gyalogtávra lévő SWIG bárba elmentünk vacsorázni. Felavattam az új indiai ruhámat, ami már itt is érdekes volt, ugyanis az indiaiak mind nyugati ruhában voltak. Sebaj. Nagyon kedves volt a pincér, hozott szúnyogriasztót, spirál füstőlőt is nekünk. Zoli itt tudott bárányt enni, én egy vega rollnál maradtam. Nagyon jó volt a kaja, egyetlen egy dolog ami nem volt annyira jó, üvöltött a zene 
Közben Jayjel kommunikáltunk, aki a barátaival volt egy másik helyen vacsorázni, kérdezte átmegyünk-e oda, mert ott már táncolnak. 
Persze én voltam, aki ezt nem akarta kihagyni, így átriksáztunk a 10 percre lévő helyre, a Socialba. Ez is egy teljesen nyugati típusú hely, nagyon modern és szép berendezéssel. Volt egy DJ és előtte egy tánctér. Mi is táncoltunk, itt is érdekes kontraszt volt a ruhám, de nem érdekelt. Volt egy ismerős szám, Punjabi MC, a többi ismeretlen. Jay mondta, hogy egyébként az abszolút mostani slágereket hallhattuk és sokan úgy táncoltak azokra, ahogyan a klippekben. Ami nagyon tetszett, hogy ezekre a zenékre nem lehet ugyanúgy, egy stílusban táncolni. Mennyire más a tánctechnika is itt, kicsit irigykedtem mennyire jól nyomják. Kóstoltunk mangós és guava cidert, majd lassan hazamentünk riksával, akit az előttünk motorozó Jay instruált egyszer-kétszer. Mivel éjfél után értünk csak haza, így a bejegyzés az csak most született meg.
English version:
The Saturday morning started as usual, with the advantage that I had to go by 9. In the morning, I took a rickshaw to the location where Sunita, Guruji’s daughter, was holding the class. I remembered from 2016, when I spent a month at the Institute, that she was very strict and attentive to everything. For example, back then, there were about 100 of us in the room, I glanced at the clock, which she noticed and scolded me for looking at the time instead of focusing on my practice. I only felt this for a moment now when she raised her voice at someone, asking why they weren’t paying attention, but she was quite sweet and joking as well. We practiced twists and forward bends, which felt particularly good to me as my body was quite tired. In the end, we even reached Kurmasana, which went quite easily thanks to the warm-up. At the end, the Savasana was Uttanasana with the head down, which was another new experience for me.
After the morning program, I discussed with Zoli that he would come to meet me. While I was waiting for him, one of the organizing guys kindly invited me to go eat with them – probably because one day I asked him if he had a cat, as his blocks looked just like some of mine, all scratched up – and of course, the answer was yes.
We walked to Vaishali with Zoli, where I had eaten several times before. We arrived around half past twelve, where was already a long queue. There is an entry system – you go to them, they write down your name and how many people in a lined notebook with a pen. When a table becomes available, a person in a green uniform announces your name over the loudspeaker, and you pass through the one in white uniform as well. You might still have to wait inside, but you are already one step closer. We got to a table by sharing it with a woman who was eating alone. Here, there are only South Indian and vegetarian dishes: dosa, my personal favorite, although in the photo Zoli is eating that, uttapam – which I eat, idli, etc. I could eat these anytime and in any quantity; fortunately, dosa is already available in Pest as well.
The restaurant is on FC Road, which is a busy street with many restaurants, shops, and all kinds of vendors. We strolled around, and I did some shopping, much to Zoli’s delight. I found a place that had a leggings/pants sale; it looked like a thrift store since the goods were displayed in boxes, but everything was new.
I was thinking about a coffee – since I’ve been here, I’ve only had one, but lunch was so filling that there was no room for it. So we continued our way to the Institute, where I had my afternoon class. The groups were separated according to how many times each person had been out, and each group was given the opportunity to practice at the Institute.
We stopped by the Chetak Hotel on our way to the Institute, where you can buy yoga equipment, clothes, and statues. Zoli finally got a yoga shirt – I hadn’t found his size until now.
The Institute has been renovated in recent years; the entrance is in a different location, and there is a women’s changing room now, which wasn’t there in 2016, for example. Raya held the afternoon class for us. We practiced backbends, using the wide range of props available there. This includes everything from the rope wall to special wooden tools. For instance, there’s one called the “horse,” which is only found in about two studios in Hungary. For the last pose – setu bandha sarvangasana – two bricks were needed, at least according to the demonstration. I told the helpers, who are always present with the teacher, that two bricks would probably not be enough for me: they brought a T-shaped elevated brick, and I needed two more for my pose. Fortunately, this type of practice is completely customizable.
I took an Uber home, which works excellently; the drivers understand the destination and it’s cashless. Zoli walked home from the Institute and wrote that I should rather stick to the main road if I go back, as he had been in an alley. Back in Bangkok, I walked calmly through the closed market streets while he felt a bit claustrophobic.
We rested a bit, then went to the SWIG bar suggested by Jay for dinner, which was within walking distance. I debuted my new Indian outfit, which was interesting since everyone else was in Western clothing. No problem. The waiter was very nice; he brought us mosquito repellent and a spiral incense burner. Zoli was able to eat lamb here, while I stuck to a veggie roll. The food was very good, but there was one thing that wasn’t so great—the music was blasting Meanwhile, we communicated with Jay, who was having dinner with his friends at another place and asked if we wanted to go there since they were already dancing. Of course, I was the one who didn’t want to miss out, so we rickshawed over to the Social, which was a ten-minute ride away. This place was also completely Western-style, very modern with beautiful decor. There was a DJ and a dance floor in front of him. We danced too, and my outfit also created here an interesting contrast, but I didn’t care. There was a familiar song, Punjabi MC, while the others were unknown. Jay mentioned that we were actually hearing the current hits, and many people danced to them just like in the music videos. What I really liked was that you couldn’t dance to these songs in the same style. The dance technique here is so different; I was a bit envious of how well they were doing. We tried mango and guava cider, then slowly headed home by rickshaw, guided a couple of times by Jay, who was riding ahead of us on a motorcycle. Since we only got home after midnight, this post is only being written now.