Ma reggel végre nem ébresztőre ébredtem, mondjuk felébredtem magamtól fél hétkor, de visszaaludtam és végül 3/4 10-kor keltem csak fel. Zolinak mondtam, hogy ha akarunk menni valahová lassan össze kellene szedni magunkat, végül 11-kor indultunk el. A látnivalók tőlünk kb. 20 km-re vannak, a hívott Uber 1:20 perc alatt ért be a városba, kb. 3000 Ft-ért. Közben azért volt autós városnézés is, ahogy néztem, ma rekord mennyiségű képet lőttem. Zoli szeretett volna tömegközlekedni, de mivel Jay nem annyira javasolta, így nem azt választottuk. Biztos kalandos lett volna.
Közben megfejtette az itteni közlekedést is az alábbiak szerint: valaki ha befurakszik, akkor rádudálnak és rágyorsítanak, majd mikor észreveszik, hogy még mindig ott van, akkor beengedik. Szerencsére azért ha mentő jött, – ma ilyen mini kisfurgonos mentőket láttunk – akkor azt mindenki elengedte, félre is húzódtak.
Az első megállónk az India kapuja volt, melyet V. György király Indiába lépésének és koronázásának emlékműveként építettek, és 1948-ban ezen keresztül hagyták el a brit flotta utolsó egységei Indiát. A nap szemből sütött és fel volt állványozva, mint a képen látszik is. Mindenáron el akartak minket vinni a közeli Elephanta barlangokhoz (ami, volt aki közben elárulta, hogy ma nincs nyitva..), ajánlottak fényképezést, amit ott helyben kinyomtatnak és mindenféle dolgokat. Az egyik pasit azt hittem Zoli lassan ingerülten jól leszólja, mert percekig próbálkozott nálunk, de végül nagy nehezen arébb állt. Ismét sztárnak érezhettem magam, mert nemcsak itt, hanem egész Mumbaiban nagyon néztek (volt, aki Zolit is), lesifotókat és videókat is csináltak rólam/rólunk.
Majdnem szemben van vele a világhíres Taj Mahal hotel, ahová egy kávéra később betértünk volna, ha megtaláljuk hol lehet és nem az épület hátuljában lévő Starbuckshoz irányt minket egy 
ajtónálló.
Ez már reggeli/ebéd után volt, amit Jay tippje alapján a Cafe Mondegarban ettünk. Az egy négyzetméterre jutó asztalok száma ebben az étteremben volt eddig a legmagasabb az összes hely közül, ahol valaha ettünk, de mégis nagyon hangulatos kis hely volt. Mi egy bárszékes asztalnál, a fal mellett kaptunk helyet, olyan szűk helyen mentek mellettünk a pincérek és a vendégek is, hogy folyton azt néztem mikor verik ki a kanalat a currynkből. Ami a fő poén, hogy a pincérünk nagyon kis érdeklődő volt, elmondta hogy nepáli származású és mikor megtudta, hogy mi meg magyarok, elmondta, hogy ő focizik és Szoboszlai Dominik a nagy példaképe. Nemcsak Afrikában, Indiában is ismerik a nevét!
Gyalogosan továbbhaladtunk a látnivalók útvonalán, mikor azt éreztem, hogy valami meleg folyik a karomon. Elsőre azt gondoltam valaki leköpött bétellel pl, de aztán rájöttem, hogy egy madár tisztelt meg. Zoli letakarított, majd miután ugyanazzal a kezemmel
megsimogattam egy makkát is, azt mondta, hogy a fertőző kezemet nem fogja meg innentől, csak a másikat. Elhaladtunk a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt, ahol meglepően sok rendőrautó és rabszállító volt. Az előtte lévő parkban pedig krikett meccsek zajlottak.
Megnéztük a Chhatrapati Shivaji Maharaj vasútállomást kívülről, majd be is mentünk. Meglepődésünkre teljesen kulturált volt, én arra számítottam, amit anno Delhiben átéltünk, hogy iszonyú embertömeg és mindenki tolakszik, hát nem. Tiszta és rendezett volt, sokan voltak, de nem tömegiszonyos sokan.
A térképen láttam, hogy van egy bazár rész a vasútállomás mögött, mondtam, hogy arra még menjünk el. Hát, ez egy muszlim résznek tűnt, inkább muszlimokkal találkoztunk, mint indiaiakkal. Annyira 
sok volt az inger – zaj, autók, motorok, riksák, kézi szállítóeszközök, pl. négykerekű raklap, hogy elég hamar elfáradtunk. Másodjára sikerült egy Uber sofőrt találni, aki kb. egy óra alatt vissza is hozott minket a hotelbe. Elég durván vezetett, bár szerintem jól, minden rést megtalált és befurakodott oda. Meglepiként az előre jelzetthez képest plusz 100 rupi volt az út, gondolom valami útdíj miatt.
A hotelben vártunk egy bő 20 percet arra, hogy Zoli megkapja a narancsos sütijét, én meg a chait, ami sajnos nem is volt jó. Gyorsan átöltöztünk és leúsztuk a medence árát (ugyanis elsőre egy medence nélküli hotelt foglaltam, aztán meg ezt némi pluszért). Amúgy nekem bejön ez a hotel, de Európában biztos nem lenne négy csillagos szerintem. Miközben úsztunk valami rendezvényre készülődtek emberkék körülöttünk, nem sikerült megtudni mikor lesz a buli, nem értettük egymást.
Vacsorázni a tegnapi bevált helyre mentünk, ahol a kiszolgálás ismét profi volt, lejjebb vették miattam a légkondit is pl. A hazatérésre készülve már európai ételeket ettünk, ismét megtapasztalva azt, hogy egy előétel gyakorlatilag főétel méretű adag. Jim is ott volt velünk az étteremben.
Még utoljára felmentünk a tetőre a medencéhez elköszönni Mumbaitól. Reggelre foglaltam egy Ubert, reméljük értünk is jön 4:15-re. A következő poszt (még egyet tervezek) az már Budapestről várható, ahová ha minden igaz én este hét körül, Zoli meg éjfél körül érkezik.
English version:
This morning, I finally woke up without an alarm; I woke up by myself at half past six, but I fell back asleep and eventually got up only at a quarter to ten. I told Zoli that if we want to go somewhere, we should start getting ready soon; in the end, we set off at eleven. The sights are about 20 km away from us, and the Uber we called took 1 hour and 20 minutes to reach the city, costing about 3000 HUF. In the meantime, we also had a car city tour, and as I looked, I took a record number of pictures today. Zoli wanted to use public transport, but since Jay didn’t really recommend it, we didn’t choose that option. It surely would have been adventurous.
In the meantime, he figured out the local traffic as follows: if someone cuts in, they honk at you and speed up, and then when they notice that you are still there, they let you in. Fortunately, if an ambulance came—today we saw these mini vans as ambulances—everyone gave way and pulled aside.
Our first stop was the Gateway of India, which was built as a monument to King George V’s arrival in India and his coronation, and in 1948, the last units of the British fleet left India through here. The sun was shining from the front, and it was set up on scaffolding, as can be seen in the picture. They desperately wanted to take us to the nearby Elephanta Caves (which someone revealed in the meantime is closed today), offering photography services that would be printed on-site and all sorts of things. I thought one of the guys would be slowly and irritably criticized by Zoli, because he had been trying for minutes to get our attention, but eventually he reluctantly moved on. I could feel like a star again, because not only here but throughout Mumbai, people were staring at us (some even at Zoli), taking candid photos and videos of me/us.
Almost opposite is the world-famous Taj Mahal hotel, where we would have stopped for a coffee later if we had found out where to go, instead of being directed to the Starbucks at the back of the building by a doorman.
This was after breakfast/lunch, which we had at Cafe Mondegar based on Jay’s tip. The number of tables per square meter in this restaurant was the highest among all the places we had ever eaten, but it was still a very cozy little spot. We got a seat at a barstool table by the wall, and the waiters and guests passed by in such a narrow space that I kept wondering when they would knock the spoon out of our curry. The main joke is that our waiter was very curious; he told us he was of Nepali descent, and when he found out we were Hungarian, he said he plays football and that Dominik Szoboszlai is his big idol. His name is known not only in Africa but also in India!
We continued walking along the sightseeing route when I felt something warm flowing down my arm. At first, I thought someone had spat on me, but then I realized that a bird had honored me. Zoli cleaned it off, and after I had petted a cat with the same hand, he said he wouldn’t shake my hand from then on, only the other one. We passed by the Supreme Court building, where there were surprisingly many police cars and prisoner transport vehicles. In the park in front of it, cricket matches were taking place.
We looked at Chhatrapati Shivaji Maharaj railway station from the outside and then went inside. To our surprise, it was completely civilized; I expected what we experienced in Delhi, with a huge crowd and everyone pushing, but it wasn’t like that. It was clean and organized; there were many people, but not overwhelmingly so.
I saw on the map that there was a bazaar section around the railway station, so I suggested we go there. Well, it seemed to be a Muslim area; we encountered more Muslims than Indians. There was so much stimulation – noise, cars, motorcycles, rickshaws, hand-pulled vehicles, like a four-wheeled cart – that we got tired pretty quickly. The second time, we managed to find an Uber driver who brought us back to the hotel in about an hour. He drove quite aggressively, but I think he did well, finding every gap to squeeze into. Surprisingly, the fare was an additional 100 rupees compared to what was initially quoted, probably because of some toll.
At the hotel, we waited for a little over 20 minutes for Zoli to get his orange cake, and I got my chai, which unfortunately wasn’t good. We quickly changed and swam off the cost of the pool (since I initially booked a hotel without a pool, and then this one for a bit extra). By the way, I like this hotel, but I don’t think it would be four stars in Europe. While we were swimming, some people were preparing for an event around us, but we couldn’t find out when the party would be; we didn’t understand each other.
For dinner, we went to the place we had success with yesterday, where the service was once again professional; they even turned down the air conditioning for me. While preparing to return home, we ate European dishes, once again experiencing that an appetizer is practically the size of a main course. Jim was also with us at the restaurant.
We went up to the rooftop one last time to say goodbye to Mumbai. I booked an Uber for the morning, hoping it will come for us at 4:15. The next post (I plan one more) will be expected from Budapest, where, if all goes well, I will arrive around seven in the evening, and Zoli around midnight.