Ettől függetlenül az első járat az sima volt, mindketten tudtunk még valamennyit aludni is. Gotogate weboldalon keresztül vettük a repjegyet, és bár megrendeltük nekem azon keresztül a vega kaját, a kérés nem jutott el a légitársasághoz. Valamit azért szereztek nekem enni, nem volt finom. Amúgy az üléseket is a Gotogate-n keresztül pénzért lehetett volna csak választani, a CE társaság honlapján ingyen volt, ugyan Zoli kínlódott vele több órát, mert se mobilra, se tabletre nem optimalizált a weboldaluk.

A Shanghai-Ningbo járat 35 perc volt a levegőben, de mire oda eljutottunk volt pár stresszes percünk. Csomagfelvétel nélkül volt kb. két óránk Shanghai -ban, miután beléptünk, bár ugye reptéren belül voltunk végig, de minden átvizsgáláson végig kellett mennünk.

Elsőként az arrival card – ezt ki lehet online vagy papíron is tölteni. Online-t választottuk, odaúton ez sima volt. Ha megvagy, odamész az emberhez, aki percekig adminisztrál, majd leveszi a gép az ujjlenyomatod, csinál rólad kiváló fotót, pecsétel az útlevelébe és mehetsz is. A sor hosszú volt, előrekéredzkedtem, mert volt még 20 perc a boarding-ig. Én átjutottam, ilyenkor már nem mehetek vissza, várom Zolit, majd látom, hogy kiállítják a sorból. Kiderült, az online kitöltő mikor beszkennelte az útlevelét rosszul értelmezett egy számot, így újra, kézzel ki kellett töltenie az adatait, majd újra kivárni a sort. Jó, végre átjutott. Security check előtt 3 perccel később, hogy mindenedet leellenőrizték, újra bele kell nézni a kamerába, újra megnézik az útleveled, hogy az elhaladt 100 méteren nem változott-e valamid meg. Ok, átjutunk. Utána táskaátvilágítás, amit nem tudom nézett-e valóban valaki, de egy gépbe bele kellett tenni. Ok. Tovább a secu checkre. Mindent kivesz a csomagból, átvilágítás, kapun áthaladás, motozás, átjutunk. Közben keressük, hogy honnan indul a gép. 12-es kapu, mi 101-500-ig látunk kapukat. Ok, nyíl a padlón mutatja, mozgólépcső lefelé. Kiderült át kell menni vonattal egy másik terminálba. Kb. öt perc múlva boarding. Vonat gyors, kaput megtaláljuk, last call és már fenn is vagyunk a gépen.

35 perc utazás, jól levágja a pilóta a gépet a földre, legalábbis érzetre olyan. Én aludtam, Zoli azt mondta, hogy csak 2000 méter magasan repültünk. Érkezés ok, csomag megvan, ki a reptérről, majd rögtön be a reptérre. Check-in, amikor megkapom a csomag matricát és a boarding-ot, mondja az ügyintéző menjek az 5-os csomagszobába. Egyből gondoltam, hogy Zoli kinyitható kése nem tetszhet nekik, ami be is igazolódott. Kinyittatták vele, mert ők nem tudták, méregették, de végül közölték, hogy tiltott, nem lehet a feladott poggyászban sem, legalábbis Kínában nem ok. Ok, kés otthagy, mi elindultunk újra a becsekkolós-ellenőrzős körön, amit két órával azelőtt végigjátszottunk. Itt az immigration felismerte, hogy jé, már van képe, ujjlenyomata is és gyorsan mehettünk is át. Secu check újra, motozás, majd bejutottunk. Akartunk volna enni, de egy hely volt csak, ami nem volt annyira szimpi, meg kb. csak kínai feliratokat láttunk, így hagytuk.

Ugyanaz a gép és személyzet visz minket Budapestre, akivel Ningboba repültünk. Igazából nem értem ez így miért jó, mert elmentünk Shanghaiba, onnan kicsit vissza, majd újra Shanghai felé indultunk el Budapestre. A Ningboba tartó utasszám nekem nem indokolná ezt a plusz kört, de nyilván megvan az oka, amiért így érte meg mindenkinek – légitársaság és mi – ez az út, Nagyobb gép, de akkor is és most is alig vagyunk rajta, így legalább kényelmes. Jó a krizantém tea, amit osztogatnak már csak hat óra és Budapestre érünk. Egy órával korábban, mint bárhol is ellenőrizzük, pl. Flightradar, foglalás, stb.

In English:

Our first flight was between Bali-Denpasar and Shanghai, a journey of about six hours. At the airport, there was only one thing we didn’t understand: if China Eastern is the airline we are flying with, then why do we have to pick up our luggage in Ningbo and then check it in again with the same airline? Several other similar questions also came up; I will write about these later.

Regardless, the first flight was smooth, and we both managed to get some sleep. We bought the plane ticket through the Gotogate website, and although I ordered a vegetarian meal through it, the request did not reach the airline. They did get me something to eat, but it wasn’t tasty. By the way, seats could only be selected for a fee through Gotogate, while on the CE airline’s website it was free, although Zoli struggled with it for several hours because their website was not optimized neither for mobile nor  for tablet.

The Shanghai-Ningbo flight was 35 minutes in the air, but by the time we got there, we had a few stressful minutes. We had about two hours in Shanghai without having to pick up our luggage after we entered, although we were inside the airport the whole time, but we had to go through all the security checks.

First, the arrival card – this can be filled out online or on paper. We chose online, because last time doing it was easy. Once you’re done, you go to the person who spends minutes on administration, then the machine takes your fingerprint, takes an excellent photo of you, stamps your passport, and you can go. The line was long, I asked to go ahead because there were still 20 minutes until boarding. I got through, at this point I can’t go back, I wait for Zoli, then I see him being pulled out of the line. It turned out that when the online form scanner scanned his passport, it misread a number, so he had to fill out his data again by hand, then wait in line again. Okay, finally he got through. Three minutes before the security check, after everything was checked, you have to look into the camera again, they check your passport again to see if anything changed in the 100 meters you passed. Okay, we get through. Then bag screening, which I don’t know if anyone actually looked at, but you had to put it into a machine. Okay. On to the security check. They take everything out of the bag, screening, passing through the gate, frisking, we get through. Meanwhile, we look for where the plane departs from. Gate 12, we see gates from 101 to 500. Okay, an arrow on the floor shows a moving escalator down. It turned out we have to take a train to another terminal. About five minutes later, boarding. The train is fast, we find the gate, last call, and we’re already on the plane.
35 minutes of travel, the pilot cuts the plane down to the ground well, at least it feels like that. I was sleeping, Zoli said we only flew at 2000 meters altitude.

Arrival okay, luggage is there, out of the airport, then straight back into the airport. Check-in, when I get the luggage tag and boarding pass, the clerk tells me to go to baggage room number 5. I immediately thought that Zoli’s folding knife might not be liked by them, which turned out to be true. They made him open it because they didn’t know, they measured it, but finally they said it was prohibited, it’s not allowed even in checked baggage, at least not in China. Okay, leave the knife behind, we started the check-in and security process again, which we had just done two hours earlier. Here immigration recognized that hey, there’s already a photo and fingerprint, and we could quickly pass through.

Security check again, pat down, then we got in. We wanted to eat, but there was only one place, which wasn’t very appealing, and we only saw Chinese signs, so we skipped it.

The same plane and crew are taking us to Budapest that we flew with to Ningbo. Honestly, I don’t understand why this is good, because we went to Shanghai, then a bit back, then headed to Shanghai again towards Budapest. The number of passengers heading to Ningbo wouldn’t justify this extra detour for me, but obviously there is a reason why this route is worthwhile for everyone – the airline and us – bigger plane, but still barely anyone on it now and then, so at least it’s comfortable. The chrysanthemum tea they hand out is good only six more hours and we’ll arrive in Budapest. One hour earlier than any check, e.g. Flightradar, booking, etc.

A A nagy utazás haza bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

A ma délutáni és az esti kulturprogram előtt strandlátogatások voltak betervezve. Ahogy elindultunk az elsőre, Zozó jelezte, hogy nem szeretne mégegyszer azon a nagyon kátyús úton menni, így ha van másik strand, akkor menjünk oda.
Gyorsan újraterveztem és az Uluwatu beach-re indultunk. Kellett fizetni 5eIDR parkolási díjat, leraktuk a motort és indult a leereszkedés.

Boltok között vezetett le az út, hol éttermeken át, hol pedig tetők mellett. Jópár lépcső után leértünk végre. Ez egy pár méteres szakasz, sziklával körbevéve és hatalmas hullámok itt is. Én csak kicsit mertem bemenni akkorák voltak azok, és a víz meg körbejárta ezt a kis területet. Megbeszéltük, hogy felmegyek az étteremhez és majd onnan levideozom Zolit, ahogy dobálja a víz. Fel is mentem, azonban fentről pont nem láttam rá, kicsit vissza kellett sétálnom, a vizes palackom közben kiesett a kezemből és majdnem legurult a mélybe. Volt egy kis kiugró ahonnan pont tudtam csinálni pár videót. Feljött aztán ő is, ittunk két gyümölcs turmixot és csak csodáltuk a tenger hullámait, figyeltük, ahogy a szörfösök próbálják azokat több-kevesebb sikerrel meglovagolni. Órák hosszat tudnám ezt csendben nézni. Az étterem alatt, de a sziklán fenn, volt egy nyugágyas, napozós medencés rész is, ahol eltölthetted akár a napot is, mint egy tengerre néző külön strandon, 100eIDR belépőért.

Mi azonban továbbindultunk a következő helyre, a Google Maps szerint egy percre voltunk tőle. Megkérdeztem helyieket és kiderült, hogy ott csak ez az egy strand van – amit a Google Suluban strandnak hív, meg az Uluwatu, az ugyanaz.
Gyorsan újraterveztem és a Nyang Nyang strandra motoroztunk át. Itt bármekkora összegű adományért cserébe hajthattál le. Az út annyira durván meredek volt, hogy kb. félúton leszálltam, mert annyira csúsztam rá Zolira az ülésen, hogy úgy döntöttem inkább sétálok. Tartott egy jó tíz percig mire gyalog leértem, olyan érzés volt, mintha helyenként majdnem függőleges úton mennék. Ez volt az utolsó és a legszebb strand amit láttunk Balin. Az időjárás is kegyes volt, egyáltalán nem esett, az ég ugyan esetenként felhős volt, hogy a képek még jobbak legyenek.

Hullámhegyek itt is, Zoli úgy élvezte mint egy kisgyerek, és emlegettük, hogy Lacikát innen lehet, hogy ölben hozná ki (lásd Azori-szigetek egyik napi fürdés). Pár szikla is volt, lehetett pózolni, sárkányrepülősöket figyelni, illetve én a megjelenő rákfajokat osztályoztam.

Pár óra múlva az odaút közben már elhagyott, és általam korábban már kétszer kinézett Karmafree nevű helyre betértünk, hogy együnk valamit, mert az este kezdődő hazaút miatt nem tudtuk, máshol lesz-e rá lehetőség. Ugyan európai áron, de finomat ettünk.

Még pár napja foglaltam a neten a Pura Luhur Uluwatu templomba Kecak táncelőadásra jegyet. A templomot is meg akartam nézni, az előadás hétkor kezdődött, a terv az volt, hogy öt körül odaérünk, szétnézünk, majd megnézzük az előadást, visszavisszük a motort kilencig, aztán szálloda, csomagok fel és reptér. Hát, Európában ez akár működhetne, de ugye Ázsiában vagyunk.

Ötre odaérünk a templomba, ez ok volt. Volt egy hatkor kezdődő előadás is, ami indokolta az embertömeget, de mondom ok, van még időnk. Körbejártuk a területet, egy hatalmas park van a templom körül. Mindenhol ki van írva a majmokkal való együttműködés szabályrendszere, piktogrammal is ellátva, amit persze Zoli nem vett figyelembe, pl. szemüveg ne legyen a fejeden. Egy őr rá is szólt – rám nem hallgatott, pedig ha jól emlékszem anno Indiában, még Eszterékkel volt ilyen esetünk már. Egy darabig nem is volt gond. A körtúra végén leültünk, vártuk az előadás kezdetét, mikor jött egy majom hátulról támadva, ráugrott a hátára és ellopta a szemüveget a fejéről. Kissé meglepődött Odajött egy srác, hogy szóljunk az őrnek, hátha vissza tudja azt szerezni a majomtól. Így is lett, azt azért végignéztük, ahogy a majom komótosan megrágja a szemüveg egyik szárának a végét. De ettől még használható maradt.

Kialakult időközben egy sor az előadáshoz, ahová beálltunk. Míg várakoztunk, lement a nap, úgyhogy a tökéletes nap egy naplementével is kiegészült, amit állítólag mindenkinek látnia kellene egyszer Balin. Giccses volt azért ha nem csak a képet, hanem a mini videómat is nézzük, úgy már nem annyira idilli, hogy azt milyen tömegben éltük meg.
Bejutottunk nagy nehezen az előadásra, ami egy amfiteátrumban volt, teljesen megtelt. Mondtam Zolinak, hogy a szélén kellene maradnunk, mert ha megvárjuk a késésben lévő előadást, plusz az utána lévő dugót, akkor az eredeti tervünk borulni fog. Bár csak kb. 10 km-re voltunk a hoteltől, 40 perces utat tervezett a Google. Így is tettünk és inkább a biztonságra mentünk, az előadásnak csak az első negyedét néztük meg, amit Zoli különösebben nem is bánt. Én végignéztem volna. Nincs hangszer, van 50 férfi és azt kántálják, hogy cak-cak, illetve volt pár beöltözött táncos is, a hindu Ramajána történeteit adják elő.

Visszavittük a motort, kis dugó azért így is volt, hogy beelőztük a nagy előadásos tömeget. Zoli nagyon átvette a balinéz motorozási stílust, simán mentünk dugóban mi is alkalmanként járdán, mint a helyiek. A hotelbe visszasétáltunk, lezuhanyoztunk a spában, majd hívtam egy Grabet, hogy kivigyen a reptérre. A második sofőrnek sikerült is megérkeznie, mert közben véget ért a kecak előadás és az egész félsziget bedugult. A sofőrünk mondta, hogy ez máskor is így van.
Sikeresen kiértünk a reptérre, szerencsére gyorsan végigjutottunk minden állomáson, az immigration az pl teljesen automata volt. Már csak laza 23 óra és otthon is vagyunk.

In English:

On the last day, I woke up earlier, and there was even yoga before breakfast. Breakfast was the usual cooked dishes; today I drank some local rice and ginger drink. We maximized our time by staying in the room until noon, checked out at noon, left the suitcase at reception, and hopped on the motorbike.

Before the afternoon and evening cultural programs today, beach visits were planned. As we headed to the first one, Zozó indicated that he didn’t want to go again on that very pothole-ridden road, so if there was another beach, we should go there. I quickly re-planned, and we headed to Uluwatu beach. We had to pay a 5,000 IDR parking fee, parked the motorbike, and started descending. The path led down between shops, sometimes through restaurants, sometimes alongside roofs. After quite a few stairs, we finally reached the bottom. It was a few meters of beach, surrounded by rocks, with huge waves here too. I only dared to go in a little because the waves were so big, and the water circled around this small area. We agreed that I would go up to the restaurant and film Zoli from there as he played in the water. I went up, but from above, I couldn’t see him exactly, so I had to walk back a bit; meanwhile, my water bottle slipped from my hand and almost rolled down into the depths. There was a small protrusion from which I could make a few videos. He came up then too; we drank two fruit smoothies and just admired the sea waves, watching how the surfers tried to ride them with varying success. I could watch this quietly for hours. Below the restaurant, but up on the rock, there was also a section with sun loungers and a pool where you could spend the whole day, like a separate beach overlooking the sea, for an entrance fee of 100,000 IDR.

However, we continued on to the next place, which according to Google Maps was just a minute away. I asked locals and it turned out that there was only this one beach there – which Google calls Suluban Beach, and Uluwatu is the same.
I quickly re-planned and we rode the motorbike to Nyang Nyang Beach. Here, you could drive down in exchange for a donation of any amount. The road was so steep that about halfway down I got off because I was sliding on the seat onto Zoli so much that I decided to walk instead. It took a good ten minutes to get down on foot; it felt like walking on an almost vertical path in places. This was the last and the most beautiful beach we saw in Bali. The weather was kind too, it didn’t rain at all, although the sky was occasionally cloudy to make the pictures even better.

There were waves here too, and Zoli enjoyed it like a little kid, and we recalled that Lacika might have been carried out from here in his arms (see one day’s swim on the Azores). There were also a few rocks where you could pose, watch paragliders, and I classified the crab species that appeared.

A few hours later, on the way back, we stopped at a place called Karmafree, which I had already spotted twice before, to eat something because we didn’t know if there would be a chance to eat elsewhere due to the trip home starting in the evening. Although at European prices, we ate something tasty.

A few days ago, I booked tickets online for the Kecak dance performance at the Pura Luhur Uluwatu temple. I also wanted to see the temple; the show started at seven, and the plan was to arrive around five, look around, then watch the performance, return the motorbike by nine, then hotel, pack up, and head to the airport. Well, this might work in Europe, but of course, we are in Asia.

We arrived at the temple by five, that was fine. There was also a show starting at six, which explained the crowd, but I thought okay, we still have time. We walked around the area; there is a huge park around the temple. Everywhere there were posted rules for interacting with the monkeys, with pictograms as well, which Zoli, of course, did not pay attention to, for example, no glasses on your head. A guard even warned him – he didn’t listen to me, although if I remember correctly, we had a similar case back in India with Eszter and András. For a while, there was no problem. At the end of the tour, we sat down, waiting for the show to start, when a monkey came from behind, jumped on his back, and stole the glasses off his head. He was a bit surprised A guy came over and said we should tell the guard, maybe he can get them back from the monkey. That’s what happened, and we did watch as the monkey leisurely chewed the end of one arm of the glasses. But they remained usable despite that.

In the meantime, a line formed for the performance, so we joined it. While we waited, the sun went down, so the perfect day was complemented by a sunset that supposedly everyone should see at least once in Bali. It was cheesy but if we look not only at the picture but also at my mini video, it’s not so idyllic considering the crowd we experienced it with.

We finally got into the performance, which was in an amphitheater, completely full. I told Zoli that we should stay on the edge because if we wait for the delayed performance plus the traffic jam afterward, our original plan will be ruined. Although we were only about 10 km from the hotel, Google planned a 40-minute trip. So we did just that and played it safe, only watching the first quarter of the performance, which Zoli didn’t particularly mind. I would have watched the whole thing. There were no instruments, 50 men chanting “cak-cak,” and a few costumed dancers performing the Hindu Ramayana stories.

We returned the motorbike, and there was a small traffic jam anyway because we overtook the big crowd from the performance. Zoli really adopted the Balinese motorcycling style; we also occasionally rode on the sidewalk in traffic, like the locals. We walked back to the hotel, showered at the spa, then I called a Grab to take us to the airport. The second driver managed to arrive because the kecak performance ended in the meantime, and the whole peninsula got jammed. Our driver said this happens regularly. We successfully made it to the airport, fortunately we quickly got through all the stations, the immigration was completely automatic, for example. Just a relaxed 23 hours left and we’ll be home.

A Az utolsó, tökéletes nap bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Reggeli után Zozó eldobott jógázni, a szállásunktól pár percre van egy Iyengar jóga stúdió – Desi Yoga Bali. Sajnos a vezető szenior tanár nem tanított, de ettől függetlenül ki akartam próbálni. Voltunk kb 10-12-en, a világ minden tájáról. Az óra ok volt, közben annyira esett, hogy néha nem hallottam a tanárt. 150e IDR egy óra ára , cc. 3e Ft.

Zozó várt rám az esőben óra után az eresz alatt. Esőkabát fel, mondjuk igazából csak dísznek van, mert úgyis vizes leszel. Beültünk egy rendes kávét meginni egy helyre, majd hazamotoroztunk.

Az erkélyen ülve figyeltem mikor derül ki és válik újra láthatóvá a sziget. Elég szürke volt az ég. Olyan fél három körül elindultunk, bár még esett. Először tankoltunk, amit lehet műanyag üvegből  – sok helyen kapható -, vagy van mini, valami tekerő-szerkezetes benzinkút vagy a számunkra is ismert kúton. Csak a kút alkalmazottja kezelheti a benzinadagolást és szigorúan készpénzzel fizetsz érte.

A hotelből és még elég sok helyről látszik egy nagy szobor, ami a GWK parkban található. Visnu istent, aki a világmindenség fenntartója, védelmezője és az anyagi teremtés legfőbb elve ábrázolja Garudán, a mitológiai sas formájú emberen. 121 méter magas a szobor. Ezen kívül még van egy külön Visnu és egy önálló Garuda szobor is, illetve rögtön a bejáratnál egy hármas is, Visnu és feleségei. A parkban volt még egy amfiteátrum, ahol előadás volt, kicsit belehallgattunk – Zoli nem bírja ezt a zenét, meg is jegyezte, hogy ha van 6 “tányér” az ember előtt, miért mindig csak ugyanazt üti? A szobrok közötti téren egy nagy sátorban gyerek karaoke ment, na azt nem hallgattuk meg. Vettem a kiállitóknál két helyi sütit, de nem voltak finomak.

A park után még egy múzeumba elmentem volna, de túl sok időt eltöltöttünk ott, így arra már nem maradt idő. Kerestem egy beach-club éttermet, a Locca nevűbe mentünk el. Az odaút kihívásokkal teli volt, volt egy olyan szakasz, ami mellett a legkátyúsabb magyar út is kiváló aszfalt, és ami a legdurvább, hogy ez egy fő út volt, rendesen dugó is volt rajta.

A beach clubnál regisztrálni kellett, majd kaptunk egy asztalt. A neten találthoz képest megváltozott az étlap, azért tudtunk választani. Innen csak bámultuk a tengert, majd részben a naplementét, ami a fáktól nem látszódott teljesen. Hazafelé csak az út-instrukciókat mertem mondani Zolinak, nagyon kellett koncentrálni, ugyanazon a kátyús úton kellett visszafelé is jönnünk, nem volt másik alternatíva. Szerencsésen visszatértünk a szállásra.

In English:

We woke up early and went down for breakfast, where there was again a strange local specialty: made from rice flour and served with palm sugar syrup, it looked like some kind of pudding-like mush, but it tasted good

After breakfast, Zozó dropped me off for yoga; there is an Iyengar yoga studio just a few minutes from our accommodation – Desi Yoga Bali. Unfortunately, the lead senior teacher was not teaching, but I wanted to try it anyway. There were about 10-12 of us from all over the world. The class was okay, but it rained so much that sometimes I couldn’t hear the teacher. The price for one hour was 150,000 IDR, about 3,000 HUF.

Zozó waited for me after the class in the rain under the eaves. Put on a raincoat, although it’s really just for show because you’ll get wet anyway. We sat down to have a proper coffee somewhere, then rode back home on the motorbike.

Sitting on the balcony, I watched for when the island would clear up and become visible again. The sky was quite gray. Around half past two, we set off, although it was still raining. First, we refueled, which can be done from a plastic bottle – available in many places – or there is a mini gas station with some kind of twisting mechanism, or at a pump familiar to us. Only the gas station employee can handle the fuel dispensing, and you must pay strictly in cash.

From the hotel and quite a few other places, you can see a large statue located in the GWK park. It depicts the god Vishnu, who is the sustainer and protector of the universe and the supreme principle of material creation, riding Garuda, the mythological eagle-shaped man. The statue is 121 meters tall. Besides this, there is a separate Vishnu statue and an independent Garuda statue, as well as a trio right at the entrance, Vishnu and his wives. In the park, there was also an amphitheater where a performance was taking place; we listened in a bit—Zoli can’t stand this music and even remarked that if there are six “plates” in front of a person, why does he always hit the same one? In the square between the statues, there was a big tent with children’s karaoke going on, which we didn’t listen to. I bought two local cookies from the exhibitors, but they weren’t tasty.

After the park, I wanted to go to a museum, but we spent too much time there, so there was no time left for that. I looked for a beach club restaurant, and we went to one called Locca. The way there was challenging; there was a section where even the most pothole-ridden Hungarian road would be excellent asphalt in comparison, and the worst part was that this was a main road with a proper traffic jam.

At the beach club, we had to register, then we got a table. Compared to what was found online, the menu had changed, but we managed to choose something. From there, we just stared at the sea, then partly at the sunset, which wasn’t fully visible because of the trees.

On the way home, I only dared to give Zoli the driving instructions; he had to concentrate a lot, we had to come back on the same pothole-ridden road, there was no other alternative. We returned safely to the accommodation.

A Legesősebb napunk bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Reggeli után elindultunk – a reggelit szigorúan kipihenve -, motort keresni, hogy béreljünk. Elkezdtünk lefelé sétálni a fő út mentén, mert rémlett, hogy láttam egyet. Hát nem találtuk, közben erősen esni kezdett, persze esőkabát nem volt nálunk. Beálltunk egy csempebolt fedett előtere alá, többekkel együtt. Amíg az eső csillapodására vártunk megkérdeztem a külföldieket, honnan van motorjuk, adtak is egy kontaktot. Mire elkezdtem neki írni, pont elsétáltunk egy kölcsönző mellett. Ez egy papucs, ruha, táska-bolt volt, ahol kiadnak motort is bérbe. Kicsit alkudoztunk, aztán egy sokkal kényelmesebb, nagyobb motort kaptunk, mint Ubudba, 3 napra 350eIDR-ért, ami 7eFt.

Visszamentünk a hotelbe az esőkabátokért. Mára strandlátogatásokat terveztem be, az első cél a Pantai Pandawa volt. Az odaút sima volt, a strandra egy nagy kapun keresztül lehetett bejutni, ami olyan volt mint a régi autópálya kapuk, csak persze díszes és kőből. A belépő 50eIDR volt kettőnknek, mert Pandawa fesztivál is volt. Karácsony és újév között minden napra volt valami kulturális program: táncelőadás, koncert, ilyesmik. Fenn készítettünk pár fotót, majd leereszkedtünk a partra. Itt szinte mindenhol sziklás a part, mármint a strand maga az homokos és sík, csak a sziklák után található. Zoli bement a vízbe, ahol tilos az úszás táblák kinn voltak végig, mert elég durván hullámzott a víz. Nem véletlenül szörfparadicsom ez a rész. Én is kedvet kaptam hogy bemenjek, de nem jutottam messzire, mert a víz ledöntött simán a lábamról, aztán meg annyira röhögtem, hogy fel sem bírtam állni nagyon, de végül Zoli segítségével sikerült kimenni a biztonságos törölközőre. A parton ülve figyeltük ki és milyen insta-fotót vagy videót készít.

Elkezdett esni az eső rendesen, de 10 percig tartott kb, utána megnéztük a Love Stone parkot, ami 3 szoborból állt, delfin, szív és egy tengeri csillag. Ja meg volt egy festett fal is. Tovább sétálva elértük a fesztivált, ahol egy színpadon kulturális program folyt, volt pár néző is, illetve volt vagy 4 kiállító, egy ásványvizes, egy bank, ami megmaradt. Az út másik oldalán meg ételstandok. Vettünk Zolinak egy potato-dogot, ami lángostésztába forgatott hasáb volt kisütve.

Megnéztük volna a Pantai Tanah Barak strandot is, a Pandawatól csak gyalog mehettünk volna át, nem engedett motorral át az őr, azt hittem kicselezzük, ha körbemegyünk, de sajnos le volt zárva az út, így nem jutottunk oda le,

A hármas számú cél a Pantai Melasti Ungasan volt. Hasonlóan nézett ki, mint az első, itt is jó nagy hullámok voltak. Van itt egy kis kiálló földnyelv, ami a Maps szerint Bali legdélibb pontja, kisétáltunk oda. Ezen a szakaszon vannak beach clubok is, a Tropical Temptation nevűbe bementünk. A földszinten franciaágy méretű matracok voltak, meg medence, az ottlét 3M IDR- től indult, ami 60eFt. Az emeleten fogyasztás-függően lehetett tartózkodni, ott nem volt limit, csak dress code, meg alá kellett írni egy nyilatkozatot is. Rendeltünk nekem egy koktélt, Zolinak csak sört -mert ugye vezetett -, és egy pizzát. Nem tudom, hogy nagyon éhesek voltunk-e már azért, de az egyik legjobb pizza volt, amit mostanában ettem. Mindezért fizettünk kb. 560e IDR-t. Közben hallgattuk a DJ-t, bámultuk a tengert, volt egy hangulata.

Hazamotoroztunk, majd rögtön a medencéhez mentünk, és mielőtt bementem volna, próbáltam kimosni a fürdőruhámból a homokot. ahol úsztam 10 hosszt, talán ez a medence valóban megvolt 50m. Egy kisfiú rárögzített mellénnyel be volt dobva a 130m mély medencébe, mindig kacagott, mikor elúsztam mellette, néha fogócskázni is próbált velem. Az anyja kinn ült a napágyban, ő meg szórakoztatta magát a vízben.

Felmentünk a szobába, ahol kezdődött a móka, ugyanis hiába dugtuk be a kártyát, világítás nem volt. Pár perc próbálkozás után felhívtam a recit, akik mint egy jó IT feltették az alap kérdéseket: betettük a kártyát, a master kapcsoló fel van kapcsolva, stb. Miután mindenre igen volt a válaszom, mondta, hogy küld egy embert. Meg is érkezett pár perc múlva és nekiállt szerelni, de nem járt sikerrel. Később visszahívtak, hogy több óra megjavítani, mert valami kábelprobléma van – ezt a szerelősrác mondta, így adnak új szobát. Nem örültünk neki, mert össze kellett pakolni, de végül más opció hiányában távolabb költöztünk a lifttől. Majdnem ugyanolyan a szoba, csak itt üveg az erkély korlátja és van kültéri klíma, azaz, ha azt bekapcsoljuk nem lehet megmaradni a teraszon. Majd elpanaszolom nekik kicsekkoláskor

Este a hagyományok miatt (2018, Saigon) pizzériában karácsonyi vacsoráztunk Zoli kívánságára, a Pizzeria Italia II-ben, ami 13 perc sétára volt tőlünk. Kérdés volt, hogy gyalog vagy mocival menjünk, előbbi mellett döntöttünk. Hát, este kilenckor is kiválóan le lehet itt izzadni. Diavola pizza és Aglio e Olio volt a menü, 339e IDR-ért.

In English:

Today was our first breakfast at the “super” hotel… the waiters are too kind, constantly bothering you about what you want, if you like it, and as soon as a utensil in front of you is empty, they take it away at that very moment. Otherwise, the breakfast was good, although it could have passed for lunch too, because there were many kinds of cooked dishes as well, of course, I mostly followed the Indonesian and Indian lines. The Indonesian dishes were almost on the floor, or rather on a low platform, and the lids of the uniform pots were quite heavy. Zoli even asked how one could take from those alone, well, pretty much no way There was a coconut milk and banana dessert, but it was also savory at the same time, well, I liked that.

After breakfast, we set off – strictly well rested from breakfast – to look for a motorbike to rent. We started walking down along the main road because I vaguely remembered seeing one. Well, we didn’t find it, meanwhile it started raining heavily, of course, we didn’t have raincoats with us. We took shelter under the covered entrance of a tile shop, along with several others. While waiting for the rain to ease, I asked the foreigners where they got their motorbikes from, and they gave me a contact. Just as I started writing to him, we happened to walk past a rental place. It was a flip-flop, clothes, and bag shop that also rents out motorbikes. We bargained a bit, then got a much more comfortable, bigger motorbike than the one in Ubud, for 3 days at 350,000 IDR, which is 7,000 HUF.

We went back to the hotel for the raincoats. For today, I planned beach visits, the first destination was Pantai Pandawa. The journey there was smooth, and you could enter the beach through a large gate, which looked like the old highway toll gates, only of course ornate and made of stone. The entrance fee was 50,000 IDR for the two of us because there was also the Pandawa festival. Between Christmas and New Year’s, there was a cultural program every day: dance performances, concerts, things like that. We took a few photos up there, then descended to the shore. Here, almost everywhere the shore is rocky, I mean the beach itself is sandy and flat, only after the rocks. Zoli went into the water, where swimming was prohibited, signs were posted all along because the water was quite rough. It’s no coincidence that this area is a surfing paradise. I also felt like going in, but I didn’t get far because the water easily knocked me off my feet, then I laughed so much that I could hardly stand up, but eventually, with Zoli’s help, I managed to get out to the safe towel area. Sitting on the shore, we watched the people what kind of Instagram photos and videos they make.

It started raining properly, but it lasted about 10 minutes, then we checked out the Love Stone park, which consisted of 3 statues: a dolphin, a heart, and a starfish. Oh, and there was also a painted wall. Continuing our walk, we reached the festival, where a cultural program was ongoing on a stage, there were a few spectators, and there were about 4 exhibitors, one bottled water, one bank, which remained. On the other side of the road were food stands. We bought Zoli a potato dog, which was a fried stick wrapped in dough similar to langos.

We would have liked to see the Pantai Tanah Barak beach as well, but from Pandawa we could only go there on foot; the guard didn’t allow us to pass with a motorbike. I thought we could outsmart him by going around, but unfortunately the road was closed, so we couldn’t get there.

The third destination was Pantai Melasti Ungasan. It looked similar to the first one, with big waves here too. There is a small protruding peninsula, which according to Maps is the southernmost point of Bali, so we walked out there. There are also beach clubs along this stretch; we went into one called Tropical Temptation. On the ground floor, there were mattress beds the size of double beds and a pool. Entry started at 3M IDR, which is about 60,000 HUF. On the upper floor, you could stay depending on your consumption; there was no spending limit, only a dress code, and you had to sign a declaration as well. I ordered a cocktail, Zoli just a beer—because he was driving—and a pizza. I don’t know if we were very hungry already, but it was one of the best pizzas I’ve had recently. We paid about 560,000 IDR for all this. Meanwhile, we listened to the DJ and stared at the sea; it had a nice atmosphere.

We rode back home, then went straight to the pool, and before I got in, I tried to wash the sand out of my swimsuit. I swam 10 lengths, maybe this pool really was 50 meters. A little boy with a life vest was thrown into the 130m deep pool; he always laughed when I swam past him and sometimes tried to play tag with me. His mother was sitting on the sunbed outside, and he was entertaining himself in the water.

We went up to the room where the fun began, because despite inserting the card, there was no lighting. After a few minutes of trying, I called the reception, who, like good IT people, asked the basic questions: did we insert the card, is the master switch turned on, etc. After I answered yes to everything, they said they would send someone. A few minutes later, someone arrived and started fixing it but was unsuccessful. Later, they called back saying it would take several hours to fix because of some cable problem – this was what the repair guy said, so they gave us a new room. We weren’t happy about it because we had to pack up, but in the end, having no other option, we moved farther from the elevator. The room is almost the same, only here the balcony railing is glass and there is an outdoor air conditioner, meaning if we turn it on, it’s impossible to stay on the terrace. I’ll complain about this when we check out

In the evening, due to tradition (2018, Saigon), we had Christmas dinner at a pizzeria at Zoli’s request, at Pizzeria Italia II, which was a 13 minute walk from us. The question was whether to go on foot or by scooter; we chose the former. Well, even at nine in the evening, you can sweat a lot here. The menu was Diavola pizza and Aglio e Olio, for 339,000 IDR.

A Beachday bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Dél körül hívtam egy grabet, hogy vigyen minket Uluwatuba, pontosabban Ungasanba, ahol a következő és egyben utolsó szállásunk lesz. Bár csak kb. 40km távolra mentünk, de az út az több, mint 2,5 óra volt.

A hotel, amit foglaltam, a Marriott lánc tagja, ami becsekkoláskor derült csak ki. Az autót, amivel érkeztünk átvilágították, ki kellett nyitni a csomagtartót és tükörrel is alá néztek. Upgradeltük a szobát erkélyesre, milyen jól tettük, most is ott írom ezt a bejegyzést.

Nagyon éhesek voltunk mikor megérkeztünk és dilemma volt, hogy kimenjünk-e enni vagy mi legyen, végül megnéztük a hotel éttermét és ott ebédeltünk, én gado-gadot, meg jó csípős tofut. Ahol ettünk pont ráláttunk a GWK parkra, amit majd meg is fogunk látogatni később.

Miután kipihentük az ebédet, elsétáltam egy neten kinézett masszázshelyre, mert a hotelben 4x áron volt, így legalább várost is néztem. Na, ez a rész nekem tipikus India volt, széles, középen elválasztott út, járda minek, kóbor kutyák, némi szemét, pár építkezés, árusok, stb.

A masszázs szalon teljesen rendben volt, egy dologra lettem volna csak kíváncsi, hogy mire használják a plafonról lógó korlátokat, de hiába kérdeztem mg, nem kaptam rá választ. Egy 90 perces balinéz olajos masszázs 190eIDR, azaz cc. 3800Ft volt.

Hazafelé jobbnak éreztem, ha hívok egy grabet, bár a kislány mondta, hogy biztonságos sétálni is, de közvilágítás az nem volt, így végre kipróbáltam a GrabBike-ot. Egy motorost hívsz, felpattansz mögé és leszállít a helyre, ahová mennél. Nagyon kis kommunikatív jött értem, végig kérdezgetett, honnan jöttem, meddig leszek, stb. Ja, egy boltba beszaladtam és oda elé hívtam, ahol segített a parkolóőr. Nem tudom mi a pontos titulusuk, de sok helyen pl. élelmiszerbolt, étterem, hotel van olyan dolgozó, aki egy piros, éjjel világító bottal instruálja ki hová parkoljon, illetve forgalmat is irányít, segíti a parkolóból való kifordulást is. Szóval ő próbált segíteni, hogy mi legyen a felvételi pont, nézte velem mikor érkezik a sofőr, stb.

Este már nem mentünk sehová, én a teraszon szórakoztam azzal, hogyan tudom lefotózni az éjszakai eget, a távolban a villámlást. A telefon erre azért nem annyira alkalmas az egész sziget eleje látszik az erkélyről.

In English:

We had to leave the accommodation by noon, and after only six hours of sleep, I was thrown out of bed and went for one last run in Ubud. If I were to come here again, I would probably see a different side of this place than what it showed me now. For me, the charm comes from the old buildings, ancient or not-so-ancient temples, waterfalls, and the local warungs, stripped of the Western lifestyle created and expected by Westerners.

Around noon, I called a Grab to take us to Uluwatu, more precisely to Ungasan, where our next and final accommodation will be. Although we only traveled about 40 km, the journey took more than 2.5 hours.

The hotel I booked turned out to be part of the Marriott chain, which we only found out at check-in. The car we arrived in was inspected; we had to open the back door, and they even looked underneath with a mirror. We upgraded the room to one with a balcony, and it was a great decision—I’m writing this post there now.

We were very hungry when we arrived, and there was a dilemma about whether to go out to eat or what to do. In the end, we checked out the hotel restaurant and had lunch there; I had gado-gado and some very spicy tofu. From where we ate, we had a direct view of the GWK park, which we will visit later.

After we rested from lunch, I walked to a massage place I found online, because it was four times more expensive at the hotel, so at least I got to see the city. Well, this part was typical India for me: a wide road divided in the middle, sidewalks seemingly unnecessary, stray dogs, some trash, a few construction sites, vendors, etc.

The massage salon was perfectly fine; there was just one thing I was curious about—what the rails hanging from the ceiling were used for—but even though I asked, I didn’t get an answer. A 90-minute Balinese oil massage was 190,000 IDR, which is about 3,800 HUF.

On the way home, I thought it was better to call a Grab, although the girl said it was safe to walk, but there was no street lighting, so I finally tried the GrabBike. You call a motorbike driver, hop on behind them, and they take you to where you want to go. A very talkative guy came for me; he kept asking where I was from, how long I’d be staying, etc. I ran into a store and called him to the front, where a parking attendant helped. I don’t know their exact title, but in many places like grocery stores, restaurants, hotels, there’s an employee who directs parking with a red, glowing baton at night, also managing traffic and helping cars turn out of the parking lot. So he tried to help figure out the pickup point, watched with me for when the driver arrived, and so on.

In the evening, we didn’t go anywhere; I amused myself on the terrace trying to figure out how to photograph the night sky and the lightning in the distance. The phone isn’t really suitable for that you can see the whole front of the island from the balcony.

A Érkezés Uluwatuba bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Reggeli, majd vissza kellett vinni a motort, viszont kértem Zolit, hogy dobjon el előtte a Bintang szupermarketbe, mert szeretnék ott szétnézni. Elsőre elmentünk mellette, vissza kellett fordulnunk, hogy megtaláljuk. Én bementem, ő visszavitte a motort, hogy leadja. A szupermarket egy otthoni Tesconak felel meg kb, minden is van, az alsó szint az élelmiszer, a felső emeletén volt ruhanemű, Bali ajándékok, játékok, a felső rész nekem a régi Skálára hajazott. Kicsit szürreális volt 30 fokban, 90% páratartalom mellett az egzotikus élelmiszereket nézegetve a Last Christmast hallgatni a hangszórókból.

Bevásárlás után gyalog indultam vissza, kb. 2 km-re lakunk ettől a helytől, Zoli mondta, hogy hívják egy grabet, de én sétálni akartam. Egyrészt a mozgás, másrészt amiatt, hogy így azért ha valami felkeltette a figyelmem, betérhettem abba a boltba.

Több árus is az átadott készpénzt – mert persze elég sok helyen nem lehet, csak azzal fizetni – nekiütögette az árujának, vagy környékének, pl. ruhaboltban a fogasnak, hogy szerencsét hozzon nekik. Meg talán nekem is.

Beültem egy smoothiera a Lazy Cats nevű helyre, ahonnan a kilátás egy újabb óriási fára nézett, meg egy templomra. Persze lehetett látni az ázsiai villanyszerelő szakma csodálatos alkotását is, ember legyen a talpán, aki abban a kábelrengetegben bármit is megtalál.

Egyre nőtt a forgalom, ahogy haladtam, a képen a legjobb rész, dzsungel körülötted, a forgalom meg dübörög.

Zoli kért meglepit, így kézműves, mindenmentes kókuszfagyit vittem neki. Lementünk a medencéhez, én úsztam egyet, miközben az eső elkezdett cseperegni, de gyorsan el is állt. A hotel medencéje kb. 17m*6m, mégsem sikerült a velünk együtt fürdőző, 3 fős holland családnak megugrani azt, hogy hagyjanak nekem szabadon egy sávot úszni. Próbáltam kikerülni őket, de nem működött, rájuk kellett szólnom.

Két helyi nevezetesség a listámon volt még mára, az ubudi királyi palota és a Water Palace, ami Saraswati istennő temploma. Zoli pihenésre vágyott, így elsétáltam a kb. 15 percre lévő helyekre, majdnem egymás mellett vannak.

A királyi palotába simán besétáltam, nem tudom kellett volna belépőt venni vagy sem – közben megnéztem, nincs belépő. Egy jó része le van zárva, mivel a királyi család a mai napig itt lakik, amit lehetett, azt körbesétáltam és megnéztem.

Innen nem messze van a Water Palace, ide volt 45eIDR belépő, amit meglepő módon lehetett kártyával is fizetni. Fel kellett venni mindenkinek egy krémszínű, alul lótuszvirággal díszített szárongot és egy lila felsőt is itt. A férfiak fejdíszt is kaptak. Minden lila színűre volt díszítve, Saraswatit meg gyakran ábrázolják lótuszon. A két medencében épp valami színpadszerűt raktak össze, kicsit építési terület jellegű volt ezáltal. Azért rénszarvasok és Boldog Karácsonyt felirat az volt.

Volt egy trónus, aminek a megörökítéséhez megkértem egy szőke lányt, ő is engem, de mondta, hogy neki nincs királya, így trónon ülős képet nem szeretne. Mondtam nekem van, csak otthon

Oldalt a hindu mitológia szereplőinek szobrai voltak, pl. Arjuna, Siva. Elég kis rész volt csak látogatható, sok időt nem lehetett ott tölteni.

Közben Zoli jelentkezett, hogy éhes. Mivel Szenteste volt, hatalmas karácsonyi vacsit terveztünk, jaa, nem. Megbeszéltük, hogy egy óra múlva találkozunk az egyik, már kipróbált étteremben. Odasétálva Hugiéknak tartottam a karácsonyi reggelihez úti dokumentumfilmes beszámolót Viberen. A hét óra eltolódás néha megzavar, hogy otthon meg lehet alszotok, mikor én már ebédelek pl.

Ismét a Compound Warungban mentünk, nem unjuk még az indonéz kaját, sôt. Most ügyesen választottam és befért még egy avopresso is, vagyis egy latte avocado a kedvencem azért nem lesz. Hazasétáltunk, hogy rápihenjünk az esti bulira.

Pár órával később átmásztunk a kerten, hogy a főbejárat felőli utcán kinézett “bulihelyre” menjünk. Túl hangosnak ítéltük, így továbbmentünk, egy másikat keresve. Már jócskán túl haladtunk a még nyitva lévő helyeken is, mikor a térképre ránézve rájöttünk, hogy ma már másodszor megyünk el egy keresett hely mellett. Ahelyett, hogy visszamentünk volna, elindultunk a hátsó úton, ott is volt nyitva lévő bár előző este. Meg is találtuk, az El Toro nevű. Beültünk és először a balinéz együttes által élőben hallgattunk pár karácsonyi dalt, pl. Jingle Bells, majd volt pár rock, pl. Highway to hell. A Dancing queen-re már mi is táncoltunk, nagyon cukik voltak, mert már annak is nagyon örültek, hogy beültünk, nemhogy még táncolunk is. Meg is lettünk videókon örökitve, vártam, hogy az instán felbukkanunk, de még nem.. Aztán a pasik félmeztelenre vetkőztek és kezdődött a Rage Against The Machine ikonikus száma.

Szerencsére közel lakunk, innen már csak hazasétáltunk aludni. Boldog karácsonyt Mindenkinek!

In English:

By this morning, my favorite blue-eyed cat had settled on our terrace. It didn’t bother at all, slept peacefully while I was reading beside it, with my coffee again brought from outside.

After breakfast, we had to take the motorbike back, but I asked Zoli to drop me off at the Bintang supermarket beforehand because I wanted to have a look around. At first, we passed it, had to turn back to find it. I went inside, he took the motorbike back to return it. The supermarket is roughly equivalent to a Tesco at home, it has everything; the lower level is food, the upper floor had clothing, Bali souvenirs, toys, the upper part reminded me of the old Skála. It was a bit surreal to listen to Last Christmas playing from the speakers while looking at exotic foods in 30 degrees and 90% humidity.

After shopping, I started walking back, we live about 2 km from this place, Zoli suggested to call a Grab, but I wanted to walk. On the one hand for exercise, on the other hand because if something caught my attention, I could pop into that shop.

Several vendors tapped the cash handed over to them—because, of course, in quite a few places you can only pay with cash—on their goods or nearby objects, like a coat rack in a clothing store, to bring them luck. And maybe for me too.

I sat down for a smoothie at a place called Lazy Cats, where the view overlooked another huge tree and yet another temple. Of course, you could also see the wonderful creation of the Asian electrician trade—good luck to anyone who can find anything in that tangle of cables.

Traffic grew heavier as I went along; in the picture, the best part: jungle all around you, and the traffic roaring.

Zoli asked for a surprise, so I brought him a handcrafted, allergen-free coconut ice cream. We went down to the pool; I swam a bit while the rain started to drizzle but quickly stopped. The hotel pool is about 17m by 6m, yet the three-person Dutch family swimming with us couldn’t manage to leave me a lane to swim freely. I tried to avoid them, but it didn’t work—I had to tell them off.

Two local landmarks were still on my list for today: the Ubud Royal Palace and the Water Palace, which is the temple of the goddess Saraswati. Zoli wanted to rest, so I walked to the places about 15 minutes away, almost next to each other.

I walked straight into the royal palace; I’m not sure if I was supposed to buy a ticket or not—meanwhile, I checked, and there was no entrance fee. A large part is closed off because the royal family still lives there today, but I walked around and looked at everything I could.

The Water Palace is not far from here, the entrance fee was 45,000 IDR, which surprisingly could be paid by card. Everyone had to put on a cream-colored sarong decorated with a lotus flower at the bottom and a purple top here. The men also received headpieces. Everything was decorated in purple; Saraswati is often depicted on a lotus. They were setting up something like a stage in the two pools, so it looked a bit like a construction site. Still, there were reindeer and a “Merry Christmas” sign.

There was a throne, and to capture a photo on it, I asked a blonde girl, and she asked me too, but she said she didn’t have a king, so she didn’t want a photo sitting on the throne. I said I have one, just at home

On the side, there were statues of figures from Hindu mythology, like Arjuna, Shiva. Only a small part was accessible, so you couldn’t spend much time there.

Meanwhile, Zoli reported that he was hungry. Since it was Christmas Eve, we planned a huge Christmas dinner, oh no, we didn’t. We agreed to meet in an hour at one of the restaurants we had already tried. On the way there, I gave Hugi  (my sister) and her family a travel documentary report for Christmas breakfast on Viber. The seven-hour time difference sometimes confuses me, like when you can still be asleep at home while I’m already having lunch, for example.

We went again to Compound Warung; we’re not tired of Indonesian food yet, on the contrary. This time I chose cleverly and even managed to fit in an avopresso, or an avocado latte honestly, it won’t be my favorite. We walked home to rest up for the evening party.

A few hours later, we climbed over the garden to go to the “party spot” we had spotted on the street by the main entrance. We found it too loud, so we moved on, looking for another place. We had already passed quite a few places that were still open, when we looked at the map and realized that this was the second time today we had passed by a place we were looking for. Instead of going back, we took the back road, where there was also a bar open the previous evening. We found it, called El Toro. We sat down and first listened live to a Balinese band playing a few Christmas songs, like Jingle Bells, then some rock songs, like Highway to Hell. We even danced to Dancing Queen; they were very cute because they were already very happy we sat down, let alone that we danced. We were even recorded on video; I was waiting for us to pop up on Instagram, but not yet… Then the guys took off their shirts, and the iconic song by Rage Against The Machine started.

Fortunately, we live nearby, so from there we just walked home to sleep. Merry Christmas to everyone!

A Farewell to Ubud bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Mai első megállónk a Goa Gajah hindu templom volt. Ezt hívják Elefánt-barlangnak is, mert elvileg egy elefántot ábrázol a barlang bejárata, hát nem is tudom. A barlang egyébként meditációs célt szolgál. Van kültéri tisztító szertartásra medence is. Megtaláltam a kedvenc fámat, pontosabban többet is, az elsőt a medence mellett, egy óriásit. Van itt egy buddhista templom is, a dzsungelben, olyan volt, mintha az leomlott volna, mert faragott kőtömbök hevertek több helyen. A neten nem találtam róla leírást. Itt is kaptunk szárongot és persze itt is akarták eladni nekünk már a parkolóban, de bérlést is ajánlgattak. Mindenhol adnak ingyen amúgy, vagyis a fejenként 50eIDR belépődíj, kb. 1000Ft, az tartalmazza.

Ahogy lementünk a sok-sok lépcsőn, aztán még egy másik oldalon fel, találtunk egy olyan bejáratot a templomhoz, ahol simán be lehetett volna akár lógni is. Mondjuk lila szárongod nem lenne, de láttunk pl. hosszú nadrágos néniket, akik bejöhettek anélkül.

Nagyon vártuk, hogy odaérjünk a Taman Sari vízeséshez, ugyanis a sok lépcsőzés megtette a hatását és jól felmelegedtünk. Ide a belépő 30eIDR, 600Ft fejenként. Ahogy lépcsőztünk lefelé volt két fotózós hely, ahonnan ráláttunk a vízesésre, egy fészek-szerű, még egy kör alakú beülős, ami itt a szigeten mindenhol is van, sok helyen szív formában. Nagyon jól kitalálták ezt az üzleti modellt amúgy, mindenhol van wc, öltöző, elég kulturált, vannak, akik figyelik mit csinálsz a vízesésnél, itt pl. hálóval a vizet is tisztították, ahogy a medencéket szokták. Mikor másztunk vissza a lépcsőkön, volt egy büfé, megálltunk venni egy üdítőt. Nagyon kedves volt a nő, a kutyája meg belémszeretett és alig akart kiszállni az ölemből. Eléggé tört angollal beszélt, a felét sajnos nem értettük. Annyit igen, hogy 20 éve csak az itteni szent vizet issza, és hogy teljesen egészséges.

A kettes számú, a Tibumana vízesés volt. A legtávolabbival kezdtük és haladtunk vissza Ubud felé. Ehhez a vízeséshez egy pálmafasor között vitt az út, csodás volt. Szent vizet tartalmazó külön medence, kis vízesés, bambuszhíd, betonból (?) mindenféle állatszobor és végül maga a nagy vízesés. Itt vettünk maniókachipset, mert megszerettük. Az árus miután megkérdezte honnan jöttünk, magyarul megköszönte a vásárlást. Volt még egy harmadik, kis vízesés is. Újabb lépcsők, mert templom is volt, ahol pedig kb. a Fátyol-vízesésre hajazó, mint realizáltuk, némileg mesterségesen kialakított részre is rábukkantunk. A folyóban távolabb helyi gyerekek fürödtek, ugráltak. Ide 25eIDR, 500Ft/ fő volt a belépő.

Harmadikként a Goa Rang Reng vízesés következett. Ide ismét lépcsősor vitt le, aminek két oldala vagy növényekből, vagy faragott, zöld mohás kövekből állt. Volt egy hangulata. A víz egy barlangot át érkezett a lépcsőzetes kövekre, ahová fel lehetett mászni, egy helyi felügyelő elmondta Zolinak, hogy mire figyeljen a mászásnál, én azt kihagytam. Útközben újabb díszes pók egyedeket láttam, de sajnos lefotózni nem sikerül őket, mert bereng a háló és homályos lesz – vagy csak én vagyok tudatlan, hogy lehetne ezt jól telefonnal megtenni.

Kanto Lampo volt az utolsó programpont, hát ez volt a legturistásabb. Volt, ahol kb. félórás sorban álltak a megfelelő insta-fotóért az emberek, na, mi oda nem álltunk be, máshol nyilván csináltunk. Két rész volt, 25e IDR belépőért, az egyik kissé népfürdő jellegű, a másik meg maga a vízesés. Vagy lépcsőkön közelítetted meg azokat külön-külön, vagy Zoli, például átsétált a folyóban az egyik helyről a másikra. A legviccesebb feliratot itt láttuk: Naked photos are prohibited! Sexy yes but no naked. – Meztelen fotót készíteni tilos, szexit lehet, de meztelent nem Az embertömeg miatt itt töltöttük a legkevesebb időt, és itt nem is köszönték meg, hogy jöttünk, mint az összes többi helyen.

Hazafelé megálltunk egy 4,9-es értékelésű kávézóban, amit alig találtunk meg, mert az elejét felújították épp, és amúgy is egy hotelben van. A parkolás nem volt egyszerű, és mire kijöttünk, átpakolták a motort, ami itt úgy látszik szokás, mert a hotelnél is máshol találtuk azt meg  egyik reggel, mint ahol hagytuk. A bukók, simán a motoron maradnak éjjelre is, senki nem viszi azokat el.

A hotelbe visszaérve lementünk még a medencéhez, úszkáltunk kicsit, majd némi pihenés után, itt az utcában lévő, Sun de Bisma nevű helyen megvacsiztunk, indonéz vacsit, 230eIDR-ért, ami kb. 4600Ft.

In English:

In the morning, Zoli ran off after breakfast to extend our motorbike rental for another day. Meanwhile, I ordered our coffee at the neighboring café I discovered yesterday, since we no longer drink it at the hotel. By the way, today we finally saw the upper part of the restaurant because, since there are more guests now, breakfast was served buffet-style today.

Our first stop today was the Goa Gajah Hindu temple. It’s also called the Elephant Cave because the entrance to the cave supposedly depicts an elephant, though I’m not so sure. The cave is actually used for meditation purposes. There is also an outdoor pool for purification ceremonies. I found my favorite tree as well, actually several, the first one next to the pool, a huge one. There is also a Buddhist temple here, in the jungle, which looked as if it had collapsed because carved stone blocks were lying around in several places. I couldn’t find any description of it online. Here, too, we were given sarongs, and of course, they tried to sell them to us already in the parking lot, but they also offered rentals. Everywhere they give them for free anyway, or rather the 50,000 IDR per person, about 1,000 HUF, covers that.

As we went down many steps and then up on another side, we found an entrance to the temple where you could have easily snuck in. Well, you wouldn’t have a purple sarong, but we saw, for example, ladies in long pants who were allowed to enter wearing those.

We were really looking forward to reaching the Taman Sari waterfall because all the stair climbing had taken its toll and we were nicely warmed up. The entrance fee here is 30,000 IDR, about 600 HUF per person. As we descended the stairs, there were two photo spots from where we could see the waterfall: a nest-like one and a circular seating area, which is found all over the island, often in heart shapes as well. They really came up with a clever business model here; there are toilets and changing rooms at every spot, quite decent, and some people watch what you do at the waterfall. For example, here they cleaned the water with a net, as is usually done with the pools. When we climbed back up the stairs, there was a snack bar where we stopped to buy a soft drink. The woman was very kind, and her dog fell in love with me and hardly wanted to leave my lap. She spoke quite broken English, and unfortunately, we didn’t understand half of it. We did catch that she has been drinking only the sacred water here for 20 years and that she is completely healthy.

The second one was the Tibumana waterfall. We started with the farthest one and made our way back towards Ubud. The path to this waterfall went through a row of palm trees, which was quite atmospheric. There was a separate pool containing sacred water, a small waterfall, a bamboo bridge, various animal statues made of concrete (?), and finally the large waterfall itself. Here we bought cassava chips because we liked them. After asking where we were from, the vendor thanked us for the purchase in Hungarian. There was also a third small waterfall. More stairs, because there was also a temple, where we found a part somewhat resembling a Hungarian famous waterfall, which we realized was somewhat artificially created. Further down the river, local children were swimming and jumping. The entrance fee here was 25,000 IDR, 500 HUF per person.

Third on the list was the Goa Rang Reng waterfall. Again, a staircase led down here, with either plants or carved, green moss-covered stones on both sides. It had a certain atmosphere. The water came through a cave onto the stepped rocks, which you could climb on. A local supervisor told Zoli what to watch out for while climbing, but I skipped that part. Along the way, I saw more ornate spiders, but unfortunately, I couldn’t photograph them because the web interfered and the pictures came out blurry—or maybe I just don’t know how to do it properly with a phone.

Kanto Lampo was the last program point, and it was definitely the most touristy. In some places, people stood in line for about half an hour for the perfect Instagram photo, but we didn’t join those lines; of course, we took photos elsewhere. There were two parts, with a 25,000 IDR entrance fee: one was somewhat like a public bath, and the other was the waterfall itself. You could approach them separately via stairs, or, for example, Zoli walked across the river from one spot to the other. The funniest sign we saw here said: “Naked photos are prohibited! Sexy yes but no naked.” Due to the crowds, we spent the least time here, and unlike all the other places, they didn’t even thank us for coming.

On the way home, we stopped at a café with a 4.9 rating, which we barely found because the front was being renovated and it is located inside a hotel anyway. Parking was not easy, and by the time we came out, they had moved the motorcycle, which seems to be customary here, because at the hotel we found it in a different spot in the morning than where we left it. The crash helmets simply stay on the motorcycle overnight; no one takes them away.

After returning to the hotel, we went down to the pool, swam a bit, and after some rest, we had dinner at a place called Sun de Bisma on this street, where we are Balinese dishes for 230K IDR.

A Egy templom és négy vízesés bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Elmotoroztunk a kb. fél órára lévő Beji Griya Park Waterfall templomhoz. Én naív azt hittem, hogy veszünk belépőt, végignézzük, ahogy eddig a többit is. Hát nem itt vagy megcsinálsz egy melukatot, azaz tisztító szertartást, vagy nem jutsz be. Ment a tanakodás, mit csináljunk, aztán csak rábeszéltem Zolit, hogy csináljuk meg. Befizettük a 300eIDR/ fő díjat, majd várnunk kellett kicsit, addig kaptunk egy másfél dl helyi, fahéjas italt. Volt, aki foglalásra jött, meg szervezetten, mi csak beestünk. Egy 20 perc múlva jött értünk Desi, aki végigvezetett minket az egész folyamaton. Elsőként választani kellett egy szárongot, meg sálat, amit megmutatott hogyan kell női és férfi módon felvennünk. Cipő le, ruhák csere, mindent elzárni lockerbe és egy telefon maradhatott nálunk, amit magához is vett és ő kezelt végig. Sajnos a templomról fotó nem igazán lett, csak rólunk, meg videók vannak.

Kaptunk egy kosarat, ami 12 felajánlást tartalmazott, ezt több helyszínen ajánlottuk fel, füstölők kíséretében. Mindig elmondta, hogy éppen melyik istennek teszünk felajánlást, pl Mama Bali, Saraswati, a templom védőszentje és így tovább. Volt, ahol lehetett imádkozni, volt, ahol a szent vízzel megáldottak minket. Majdnem utolsó állomásként két vízesés volt a végén, ahol a negatív energiákat engedted el, ott sikítani kellett, a mellette lévő a pozitív energiákhoz kapcsolódott, ott táncolhattál, énekelhettél. Ezek után egy idősebb nő mindenféle gyógyfüves vizet adott, először fejre, majd gargalizálni, majd arcot mosni vele. Mama Bali előtt a saját homlokodra és hátul a nyakadra kentél fehér anyagot. Kaptunk Desitől még rizsszórást, a homlokunkra és a torkunkhoz is, majd pár krémet, és egy karkötőt is, ami védelmező célt szolgál. Az egész egy órás volt. Maga a hely barlangokból, vízesésekből állt, volt épített medence is, sziklába faragott szobrok, hihetetlen volt.

Ezek után már nem is akartunk nagyon máshová menni, hazafelé még egy étterem-kávézóba beültünk enni-inni, a WYAH nevűbe. Ittam egy helyi specialitást, wedang jahe susu-t, ami gyömbér, sűrített tej, citromfű és pandanlevélből áll, nagyon ízlett.

Itthon medencéztünk és pihentünk, én jógáztam is, majd kitaláltuk, hogy azért még valami vacsit szerzünk. Olvastam, hogy van éjszakai piac. Motorra pattantunk és szembeszállva a Google útvonaltervével, én mondtam Zolinak merre menjünk és jól is navigáltam, sokkal gyorsabban oda értünk. Néha a maps nem tervez motorra, csak autóra. Pedig itt motorral pl. a behajtani tiloson simán be lehet menni

Az éjszakai piac kb. 4 bódéból állt, szóval mentünk is tovább. Előtte még belehallgattunk egy tradicionális balinéz előadásba, amire Zolit biztosan nem tudom rávenni, elég volt neki Keralában anno a kathakali, de annyira én sem vágyom rá.

Az első étterembe beültünk, mint Bali legjobb grill BBQ helye, csak hát elfogyott a vega és a balinéz opció is, Zoli meg nem engedte, hogy csak nézzem, ahogy eszik, így tovább haladtunk.

A Wild nevű helyen majdnem csak mi voltunk. Itt össze kellett válogatni amit ennél, ez azért volt jó, mert tudtunk mértéket tartani, mondjuk az adagok sem voltak nagyok. Ittam egy ananász ale-t, érdekes volt, de finom. Amúgy egy templomra nézett az asztalunk.

Rutinosan hazamotoroztunk. Azért az egy hatalmas előny, hogy Zoli otthon is motorozik. Az utak néha katasztrofálisak, bármi eléd kerülhet és van, hogy majd függőlegesen mész felfelé. Ahol ráfordulunk a hotelünk utcájára, ott még minden alkalommal káromkodva tette meg azt

In English:

This morning started calmly, around half past nine Zoli said we should go have breakfast. After breakfast, the red cat moved onto our terrace, letting itself be petted until it got bored. I got some water from the store and drank a pretty good coffee with oat milk at the neighboring place. Around noon there was a half-hour rain, then it just drizzled today, starting briefly at times.

We rode our motorbike to the Beji Griya Park Waterfall temple, about half an hour away. I naively thought we would buy an entrance ticket and look around, like we had done with the others. Well, no here you either do a melukat, that is a purification ceremony, or you don’t get in. We debated what to do, then I just convinced Zoli to do it. We paid the 300,000 IDR per person fee, then had to wait a bit, during which we were given a local cinnamon drink, about 150 ml. Some people came with reservations or in organized groups, we just showed up. About 20 minutes later Desi came to get us and guided us through the whole process. First, we had to choose a sarong and a scarf, which she showed us how to wear in both female and male styles. Shoes off, change clothes, lock everything up in lockers, and only one phone was allowed with us, which she took and handled throughout. Unfortunately, there aren’t really any photos of the temple, only of us, and there are videos.

We received a basket containing 12 offerings, which we presented at several locations, accompanied by incense. It was always explained which deity we were making the offering to, for example Mama Bali, Saraswati, the temple’s patron saint, and so on. At some places, you could pray, and at others, we were blessed with holy water. Almost at the last stop, there were two waterfalls at the end, where you released negative energies by screaming, and the one next to it was connected to positive energies, where you could dance and sing. After this, an older woman gave us herbal water to first pour on our heads, then to gargle with, and finally to wash our faces. In front of Mama Bali, you applied a white substance to your own forehead and the back of your neck. We also received rice sprinkling from Desi, on our foreheads and throats, followed by some creams and a bracelet that serves a protective purpose. The whole ceremony lasted about an hour. The place itself consisted of caves and waterfalls, there was also a built pool, rock-carved statues—it was incredible.

After this, we didn’t really want to go anywhere else; on the way home, we stopped at a restaurant-café called WYAH to eat and drink. I drank a local specialty, wedang jahe susu, which is made of ginger, condensed milk, lemongrass, and pandan leaf, and I really liked it.

At home, we swam in the pool and rested, I also did some yoga, then we decided to get some dinner after all. I read that there is a night market. We hopped on the motorbike and, going against Google’s route plan, I told Zoli where to go and navigated well, so we got there much faster. Sometimes Maps doesn’t plan for motorbikes, only cars. But here, for example, you can easily go through no-entry signs on a motorbike

The night market consisted of about 4 stalls, so we moved on. Before that, we listened in on a traditional Balinese performance, which I definitely can’t convince Zoli to watch; he had enough of Kathakali back in Kerala, and I’m not really eager for it either.

We sat down at the first restaurant, known as Bali’s best grill BBQ place, but the vegetarian and Balinese options were already sold out, and Zoli wouldn’t let me just watch him eat, so we kept moving.

At a place called Wild, almost we were the only guests. You had to pick what you wanted to eat here, which was good because we could keep portions moderate, though the servings weren’t large. I drank a pineapple ale, which was interesting and tasty. By the way, our table overlooked a temple.

We rode home like pros. It’s a huge advantage that Zoli is also a motorcyclist at home. The roads are sometimes catastrophic; anything can appear in front of you, and sometimes you’re practically going straight up. Every time we turn onto the street of our hotel, he swears as he makes the turn

A Forced purification bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

A völgy aljában egy patak csordogált, hidakon lehetett a két oldal között közlekedni. Először átmentünk a túloldalra, ahol elfogyott egy citromos Bintang, majd megkérdeztem a ziplinet, mert ott pont volt. Valamiért nem volt szimpi. Láttam, hogy van szemben is, mondtam Zolinak, hogy menjünk át és majd max. csúszom ott.

Így is lett, mire felértünk a másik oldalon, csorgott rólunk a víz, így álltunk sorba a zipline-hoz. A kislány ránézett Zolira és mondta, hogy súlykorlátos a csúszás, le is mérte, hogy nem fér bele. Aztán megkért engem is, hogy álljak rá a mérlegre, hogy elérem-e a 110 kilót. Jól esett Még egy sort problémázott a belépőnkön, de végül csak adott jegyet. Felmentem, hogy a beülőt megkapjam, majd jó pár percet várni kellett, hogy induljunk. A papucsot letettem, a telefont vittem, mindkét irányba van videóm. Szuper volt, de sajnos fél perc volt oda és vissza is. Bármennyit tudtam volna menni.

Ezek után azonban a parkoló felé vettük az irányt, ami egy étteremhez tartozott. Közben ellenőriztem, hogy jó az értékelése és van medencéje is, ami hellyel-közzel, de a teraszokra néz, hát beültünk enni. Evés után fürödtünk a medencében, ahol egy francia kisfiú teljesen rám tapadt, csak ott jött be ahol én voltam, ott játszott. És közben cuknin magyarázott is néha, hiába mondta neki Zozó a saját nyelvén, hogy nem beszélünk franciául.

Egy idő után útnak indultunk a következő célpont felé, de szerencsére a Google mapsen találtam egy pici kitérővel egy templomot, amit megnéztünk, a Pura Gunung Kawi Sebatut. Belépő kb. 2000Ft kettőnknek. Kaptunk szarongot is ismét. Itt is lehetett volna megtisztulás szertartást végezni, de még mindig nem éreztük a hívást rá, bár itt kb. összesen volt 3 ember rajtunk kívül a templomban. Az egyik része – lásd a képen – különösen megfogott.

A Mason elefánt parkba vitt innen az utunk. Itt Szumátráról, rossz körülmények közül mentett 24 elefánt van. Lehetett volna mindenfélét is velük, safarizni, stb, de végül az etetést vállaltuk be. Először félelmetes volt egy ekkora állat mellett közel állni, de aztán a végére belejöttem. Eddig ide volt a legdrágább a belépő, 395eIDR, cc. 7850Ft.

A szuvenír shopban megkérdeztem a kislányokat, hogy érdemes-e elmenni a Delodsema faluba, amit a térképen csak tradicionális falunak láttam. Mondták, hogy igen, sőt felajánlották, hogy megmutatják azt, épp végzett az egyikük és két percre volt a parktól. A falun végül csak áthaladtunk, az út nagyon vicces volt, mert a szintkülönbség úgy lett megoldva, hogy kb. 10 méterenként volt egy erős lejtő, szóval én csak pattogtam hátul a motoron. Elvitte minket egy bambuszerdőbe a kislány, ahová 10eIDR belépőt kértek. Nem tudtuk hová megyünk, fentről az látszott, hogy dzsungel, meg mondták, hogy van valami étterem is, de az már zárt, meg oda eleve nem terveztünk menni. Szóval lelépcsőztünk a Semara Ratih nevű helyre, itt is voltak teraszok, lenn egy patak, illetve megmerítkezési lehetőség is. Ismét sikerült véletlenül egy olyan helyet találni, ami a nap legjobbja lett.

Hazafelé vettük az irányt, mert már késő volt és nem mindenáron akartunk sötétben, ki tudja milyen utakon vezetni. Simán hazaértünk szerencsére.

Ahogy készültünk vacsorázni ki akartam menni az erkélyre és csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy valami mászik a teraszajtón. Egy, a tenyeremnél nagyobb gekkó mászott ott, sajnos megörökíteni nem tudtam. Ma az elefántparknál megint láttunk nagyon durva pókot. Mennyire el vagyunk szokva a természettől, vagy csak az egzotikusabb állatok nem komfortosak?

Ma én választottam helyet, a Puspa’s Warungban voltunk, kb. 350eIDR~7eFt-ot fizettünk, de volt benne dupla előétel, italok és desszert is, Zoli kicsit éhes volt Ez egy helyi kis étterem, abszolút autentikus és nagyon finom is volt, maximálisan frissen készült minden. Mivel vacsi előtt picit esett, hazafelé békák kísértek minket vissza a szobához.

In English:

Today started with writing yesterday’s blog, as I was a bit tired by the evening yesterday. We had breakfast and then set off. For today, I chose the Tegallalang rice fields as the destination. I saw online that you can go ziplining, but everywhere they only promote the long skirt swinging, which everyone does. I knew for sure that I didn’t want to do that, but I did want to zipline. After a quick roughly half-hour ride, we arrived at the location by scooter, which wasn’t clearly marked where exactly to go down. We parked the scooter in a nice parking lot – every 10 meters there were signs saying rice terrace, free parking. At the entrance, we had to buy tickets, 100,000 IDR for the two of us, which is about 2,000 HUF. With this, you could go down and walk on the terraces. Luckily, we avoided the rain again today; the sun shone all day, and of course, the humidity was not low.

At the bottom of the valley, a stream was trickling, and it was possible to cross between the two sides via bridges. First, we went over to the other side, where a lemon-flavored Bintang was finished, then I asked about the zipline because there happened to be one there. For some reason, it didn’t seem appealing. I saw there was one on the opposite side too, so I told Zoli that we should go over there and I could just ride it if needed.

That’s what happened; by the time we reached the other side, we were dripping wet, so we stood in line for the zipline. The little girl looked at Zoli and said that the ride had a weight limit, then measured him and said he didn’t qualify. Then she asked me to step on the scale to see if I reached 110 kilograms. It felt good She had a bit of trouble with our tickets, but eventually, she gave us the passes. I went up to get the harness, then had to wait quite a few minutes before we could start. I took off my slippers, took my phone, and I have videos going both ways. It was great, but unfortunately, it only lasted half a minute each way. I could have gone any amount of times.

After this, we headed toward the parking lot, which belonged to a restaurant. Meanwhile, I checked that it had good reviews and also had a pool, which somewhat overlooked the terraces, so we sat down to eat. After eating, we swam in the pool, where a little French boy completely stuck to me; he only came into the pool where I was and played there. And meanwhile, he cutely explained things sometimes, even though Zozó told him in his own language that we don’t speak French.

After a while, we set off towards the next destination, but fortunately, I found a small detour on Google Maps to a temple that we visited, the Pura Gunung Kawi Sebatut. The entrance fee was about 2000 HUF for the two of us. We were given sarongs again. Here, one could also perform a purification ceremony, but we still didn’t feel called to do it, although there were only about three people in the temple besides us. One part of it – see the picture – particularly caught my attention.

Our next stop was the Mason Elephant Park. Here, 24 elephants live, rescued from Sumatra where they were kept in poor conditions. There were various activities available with them, like safaris, etc., but we ended up choosing to feed them. At first, it was scary to stand close to such a large animal, but by the end, I got used to it. So far, this was the most expensive entrance fee, 395,000 IDR, approximately 7,850 HUF.

In the souvenir shop, I asked the girls if it was worth visiting the Delodsema village, which I had only seen on the map as a traditional village. They said yes, and even offered to show it to us since one of them had just finished work and it was only two minutes from the park. We only passed through the village in the end; the road was very funny because the elevation changes were managed by steep slopes about every 10 meters, so I was just bouncing on the back of the motorbike. The girl took us to a bamboo forest where they charged a 10,000 IDR entrance fee. We didn’t know where we were going; from above, it looked like jungle, and they said there was a restaurant too, but it was already closed, and we hadn’t planned to go there anyway.

So we went down to a place called Semara Ratih, which also had terraces, a stream below, and a place for bathing. Once again, we accidentally found a place that turned out to be the best of the day.

We headed home because it was already late, and we didn’t want to drive on who knows what kind of roads in the dark at all costs. Fortunately, we got home easily.

As we were getting ready for dinner, I wanted to go out on the balcony and just caught out of the corner of my eye something crawling on the terrace door. A gecko larger than my palm was crawling there, unfortunately, I couldn’t capture it. Today, near the elephant park, we saw a very intense spider again. How much have we become unaccustomed to nature, or are only the more exotic animals uncomfortable?

Today I chose the place; we were at Puspa’s Warung, paid about 350,000 IDR (~7,000 HUF), but it included a double appetizer, drinks, and dessert too, Zoli was a bit hungry This is a small local restaurant, absolutely authentic and very delicious, everything was freshly made to the max. Since it rained a little before dinner, frogs accompanied us back to the room on the way home.

A Helyek véletlen felfedezése bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

A szállásra visszaérve kis úszás, hogy lehűljek, majd megreggeliztünk, ma majom incidens nélkül. Viszont a tegnapi gyík, aki olyan jó 25 cm simán sétálgatott a napágyaink körül.

Elindultunk, hogy szerezzünk egy motort, amit az utcánkban sikerült is. A szomszédos zöldséges nénitől meg vettünk másfél literes, műanyag flakon benzint is bele. Az út sima volt, néha ugyan erősen kapaszkodtam, mert vagy túl gyorsnak tűnt az 50km/h, vagy egy lejtőn csúsztam rá Zolira.

Az első állomás egy templom volt, a Gunung Kawi Tampaksiring, ami egy kisebb komplexum volt. Többször próbáltak nekünk szárongot eladni, de szerencsére résen voltam és nem vettünk, sem 1 euroért, sem 2 dollárért. A templom bejáratnál kaptunk, én ugyan vittem direkt hosszú ruhát, de kaptam rá egy sárga övet. Sok- sok lépcső vezetett le a templomhoz, mellette ajándékboltokkal. Ahogy leértünk először egy sziklába vésett templomot láttunk még. Továbbhaladva az itt jellemző oltár és imádkozásra használandó egységek, majd újabb sziklába vájtak. Mindez hihetetlen környezetben. Lementünk a patakhoz, mert szent víz folyt benne, meg is mártóztunk ott.

Vezetett felfelé a sziklán lépcső, ott is volt még sziklatemplom illetve eszméletlen kilátás. Visszafelé nem volt vidám felmászni a lépcsőkön, csurom vizesek lettünk, mire felértünk, meg is mosolyogtak minket a helyiek.

A következő hely a Pura Tirta Empul templom lett volna, azonban eltereltek minket, nagyon technikásan, mint később azt realizáltuk, az Agrowisata dewata kávé kóstoló és pénzköltő egységbe. Mellénk csapódott egy motoros, elkezdett beszélgetni, majd leterelt minket egy utcába, hogy ott a templom parkolója. Ott állt egy srác, aki mondta, hogy nem az a parkoló, de ne is menjünk most mert várnunk kellene min. fél órát, mert a helyieknek van most rituálé a templomban. Megmutatta a térképen, hogy hol töltsük el az időt, mert az ünnep alkalmából ingyen kapunk kávét. Hiába vagyunk már rutinosabbak, jól sikerült a meggyőzés, mert odamotoroztunk a megadott helyre. Klasszik képlet, kapsz egy kísérőt, aki végigvezet a kerten, mutogatja a növényeket, majd a cibetmacskákat – itt is volt kettő -, végül ingyen kapsz kóstolót. Igazából nem volt rossz élmény és vásároltunk is egy kókuszos kávét, a kopi luwak nem igazán jött be nekünk, vagyis semmi extra.

Utána persze simán bejutottunk a templomba, ahol itt is felöltöztek, én is kaptam szárongot a ruhámra. Ebben a templomban is van lehetőség tisztító szertartásra, de nem éreztük a hívást, egyikünk se. Csak körbenéztünk. Nekem az előző, kevésbé felkapott hely sokkal jobban tetszett.

A parkoló felé észrevettünk egy “apró” pókot, közelebbről nem barátkoznék vele, az tuti. Később a vízesésnél volt egy még nagyobb..

Bár elsőre nem volt a tervben, de időközben megláttam, hogy nem messze van az Ulu Petanu waterfall, mivel pár perc plusz volt csak, így megnéztük azt is. Itt is lépcsőn kellett lemenni, medence rituális fürdéshez, vízesés, oltár, minden volt.

Volt egy barlang is, ahová befizettük a külön belépőt és végigmentünk volna rajta, 150 M hosszú volt. Nekem nem volt komfortos, így kb. félúton kijöttem. Zoli végigment, de miközben vette fel a Blair Witch Project 58-at, bevágta a fejét, annyira, hogy kértünk lentebb némi elsősegélyt. Szerencsére csak horzsolás, de azért nem nézett ki jól.

Visszafelé a motoron elkezdett cseperegni, de megbeszéltük, hogy úgy is csurom vizesek vagyunk, nem vesszük fel az esőkabátot. Nem is kellett, mert eső nem lett belőle. Ja, én a vízesésnél megmártóztam, de csak videó készült róla.

Mivel ma csak reggeliztünk, meg egy maréknyi édesburgonya chipset ettünk, erősen éhesen értünk haza. Zozó kinézett egy indonéz helyet – Compound Warung, ami megint csak szuper választás volt, attól eltekintve, hogy túl sokat ettem Egy udvarba kellett bemenni, ahol az út közepén nyuszik feküdtek, voltak papagájok kalitkában, ki volt írva, hogy legyünk csendesek, mert itt laknak, és legbelül volt az étterem.

In English:

Today started again with a run while Zozó was sleeping, I ran a small loop in Ubud. The streets here are quite busy, there are quite a few main roads, and the side streets are often dead ends, so I had to run in the traffic, which wasn’t too bad before 8 in the morning. Others were running here too.

Back at the accommodation, a little swim to cool down, then we had breakfast, today without any monkey incidents. However, the lizard from yesterday, about 25 cm long, was casually walking around our sunbeds.

We set off to get a motorbike, which we managed to get on our street. We also bought a one and a half liter plastic bottle of gasoline from the neighboring greengrocer lady. The road was smooth, although sometimes it was quite a struggle because either 50 km/h seemed too fast, or I slid onto Zoli on a downhill.

The first stop was a temple, Gunung Kawi Tampaksiring, which was a smaller complex. Several times they tried to sell us sarongs, but fortunately, I was alert and we didn’t buy any, neither for 1 euro nor for 2 dollars. At the entrance of the temple, we were given sarongs; I had brought a long dress on purpose, but I was given a yellow belt to wear over it. Many steps led down to the temple, alongside souvenir shops. When we reached the bottom, the first thing we saw was a temple carved into the rock. Moving further, there were the typical altars and prayer units used here, then more rock carvings. All of this was in an incredible setting. We went down to the stream because it contained holy water, and we even dipped ourselves there.

There was a stairway leading up the rock, where there was another rock temple and an amazing view. Climbing back up the stairs was not cheerful; we got soaking wet, and when we reached the top, the locals smiled at us.

The next place was supposed to be the Pura Tirta Empul temple, but we were diverted, very skillfully, as we later realized, to the Agrowisata Dewata coffee tasting and money spending unit. A motorcyclist came with us for a while, started a conversation, then led us down a street to the church parking lot. There was another guy who said that wasn’t the parking lot, but we shouldn’t go there now because we’d have to wait at least half an hour since the locals were having a ritual in the church. He showed us on the map where to spend the time because, for the occasion of the celebration, we’d get free coffee. Even though we’re more experienced now, the persuasion worked well, and we rode to the given place. Classic setup: you get a guide who takes you through the garden, points out the plants, then the civet cats—there were two here too—and finally you get a free tasting. Honestly, it wasn’t a bad experience, and we also bought a coconut coffee; the kopi luwak didn’t really appeal to us, nothing special.

Afterwards, of course, we easily got into the church, where they also dressed up; I was given a sarong to wear over my clothes. This church also offers a purification ceremony, but neither of us felt called to it. We just looked around. I liked the previous, less popular place much more.

On the way to the parking lot, we noticed a “tiny” spider; I definitely wouldn’t get closer to it. Later, by the waterfall, there was an even bigger one…

Although it wasn’t planned at first, I saw in the meantime that the Ulu Petanu waterfall wasn’t far away, and since it was only a few extra minutes, we checked it out too. Here, we also had to go down stairs; there was a pool for ritual bathing, a waterfall, an altar, everything.

There was also a cave, for which we paid a separate entrance fee and planned to walk through it; it was 150 meters long. I wasn’t comfortable, so I came out about halfway through. Zoli went all the way, but while filming Blair Witch Project 58, he hit his head so hard that we asked for some first aid down below. Fortunately, it was just a scrape, but it didn’t look good.

On the way back on the motorbike, it started drizzling, but we agreed that since we were already soaking wet, we wouldn’t put on the raincoat. It wasn’t necessary anyway, because it didn’t turn into rain. Oh, I dipped into the waterfall, but only a video was made of it.

Since we only had breakfast today and ate a little portion of sweet potato chips only,  arrived home very hungry. Zozó picked out an Indonesian place – Compound Warung – which was again a great choice, except that I ate too much We had to go into a courtyard where rabbits were lying in the middle of the path, there were parrots in cages, and a sign said to be quiet because they live here, and the restaurant was at the very back.

A Easy rider bejegyzés először a Yogalized jelent meg.