A szokásos reggeli utáni pihenő után elindult a strandtúra. Az első az Agiofili volt, a lejutáshoz volt pár lépcső. Ez egy pici strand, Vasilikiből jön ide vízi taxi egyébként. 12 euró a parkolás, de az egy szem büfében le lehet azt fogyasztani. Nagyobb fehér köves part, de sokat nem időztünk itt, mert elég sokan voltak, köztük magyarok is. Jó sok, kis szürke hal úszkált körülöttünk, Zoli kintebb, a szikláknál látott többfélét is.

A következő a Gialos strand volt. Itt nem volt parkolási díj. Apró kavicsos, hosszú part, jó szeles is volt. Kicsit küzdelmes volt a vízbe bejutni, ugyanis bokáig süllyedtél a kavicsba, illetve a hullámok sem segítettek. Jó kis strand volt, árnyék csak az általunk vitt napernyő révén volt.

És most jön, amit Zoli úgy aposztrofált, hogy a bosszúm feléjük: megérkeztünk a TOP 10 lefkadai strand között lévő Egremni Beach-re. A parkolásnál mondta a srác, hogy még 1 km gyalog és 400 lépcső a strand. Mondtam, hogy nem baj, menjünk, a többiek azért nem voltak ilyen lelkesek. Főleg mikor láttunk leizzadt, nagyon elfáradt felfelé haladó embereket. Bedi megfogalmazta a tanulságot, ha fentről lenézve még nem látod a strandot, akkor az nagyon messze van. Az 1 km szakasz az szerpentines autóút volt, azonban mivel leérve kb. 5 parkolóhely van és elég trükkös lett volna ott megfordulni vagy bármit manőverezni, egy kapuval lezárták fenn az utat és csak gyalogosan lehet megközelíteni már a kávézót is, ami még a szikla tetején van. Innen még a szikla oldalában vezet le 400 lépcső a strandra. A kilátás gyönyörű, a lépcső fém, melyre wpc borítást tettek, ami helyenként már kialakult vagy részben hiányzik is, kicsit figyelni kell hová lépsz. Leérve egy homokos és apró kavicsos hosszú part tárul eléd, ami az előzővel szemben szélcsendesebb volt, bár az elején pont kikapta a napernyőnket a szél, a szomszéd szedte azt össze, mivel mindenki épp a vízben volt (a röpis csoportban a szomszéd srác, aki a kép szélére rákerült, nagy sikert aratott )

Felfelé fogadtunk, hogy mennyi idő lesz felmenni, mértem, 33 perc volt, de abból kb. 3 percet a papucsom víztelenítésével töltöttem, teljesen feleslegesen, mert az 1 km nagy részét mezítláb tettem végül meg. Feri és én fogadtunk 30 és 35 percre. Sokkal könnyebbnek tűnt visszamászni, mint lefelé, csodálkoztam is fele annyi idős srácokon, lányokon, hogy miért álltak meg annyiszor pihenni közben. Azért fázni nem fáztunk, mire felértünk.

Az utolsó vacsorát ismét hegytetőn, most giccses naplementével töltöttük az Ionic tavernában. Megetettem a macskákat Zoli halfejeivel, de utána mégis hozzá mentek még további falatokért kéregetni.

Feri hazavezetett, majd következett az utolsó bevásárlás a bezárni készülő falubeli boltban, ahol utánunk még megjelent kb. további hat vevő, szegény pénztáros nő rémületére. Fél 12 körül lefeküdtünk aludni, mert ötkor szólt az ébresztő, a repülő már úton velünk hazafelé, sőt hamarosan már landolunk is.

Lefkada nekem nagyon megtetszett, a bájos hegyi falvak, a nyugalom, az erőd, a szép strandok mind hozzájárultak. A többiek az alábbi toplistát adták:

Bedi: olivamúzeum, mosóháznál a kilátás a padról, Sivota

Feri: Disznósziget, Egremni Beach, forrás és vízesés

Zozó: delfin, Mamos sör és Siflogo bor

The morning of our last day was the warmest, so I postponed my run; it turned out not to be a problem, as we got our workout in anyway. We finally made it to Sivota Bakery, which we had previously picked out, where we could choose from fancy breakfasts. Bedi even got gluten-free bread, all right by the harbor, directly next to the water.

After the usual post-breakfast rest, the beach tour began. The first was Agiofili, and there were a few steps to get down. It’s a small beach, and a water taxi comes here from Vasiliki, by the way. Parking is 12 euros, but you can spend that in the only buffet there. The shore is covered with larger white stones, but we didn’t stay long, as it was quite crowded, including some Hungarians. Lots of small, gray fishes were swimming around us; Zoli, further out by the rocks, saw several different kinds.

The next was Gialos beach. There was no parking fee here. Small pebbles, a long shore, and it was quite windy. Getting into the water was a bit of a struggle, as you sank ankle-deep into the pebbles, and the waves didn’t help either. It was a nice beach, and the only shade was from the sun umbrella we brought.

And now comes what Zoli described as my revenge on them: we arrived at Egremni Beach, which is among the TOP 10 beaches in Lefkada. At the parking lot, the guy told us it is another 1 km walk and 400 steps to the beach. I said it’s fine, let’s go, but the others weren’t so enthusiastic. Especially when we saw sweaty, exhausted people coming up. Bedi summed up the lesson: if you look down from above and can’t see the beach yet, then it’s really far away. The 1 km section was a winding road, but since there are only about 5 parking spaces down there and it would be tricky to turn around or maneuver, they closed the road with a gate at the top, so you can only reach even the café on foot, which is still at the top of the cliff. From there, 400 steps lead down the side of the cliff to the beach. The view is beautiful, the stairs are metal with WPC covering, which in some places is worn out or partially missing, so you have to watch where you step. Once down, you’re greeted by a long sandy and small-pebbled shore, which was less windy than the previous one, although at first the wind snatched our sun umbrella, and the neighbor picked it up, since everyone was in the water at the time (the neighbor guy in the volleyball group, who ended up on the edge of the photo, was a big hit )

We made a bet on how long it would take to climb up, I timed it, it was 33 minutes, but about 3 minutes of that I spent draining water from my slippers, completely unnecessarily, because I ended up doing most of the 1 km on barefoot. Feri and I bet on 30 and 35 minutes. Climbing back up seemed much easier than going down, I was surprised at the half-as-old boys and girls, wondering why they stopped to rest so many times along the way. At least we didn’t get cold by the time we reached the top.

We spent the last dinner again on a mountaintop, this time with a kitschy sunset at the Ionic tavern. I fed the cats with Zoli’s fish heads, but afterwards they still came to him begging for more bites.

Feri drove us home, then came the last shopping trip at the village store about to close, where after us about six more customers showed up, to the poor cashier lady’s horror. Around half past eleven we went to bed, because the alarm was set for five, the plane was already on its way home with us, and soon we would be landing.

I really liked Lefkada, the charming mountain villages, the tranquility, the fortress, the beautiful beaches all contributed. The others gave the following top list:

Bedi: olive museum, the view from the bench at the washhouse, Sivota

Feri: Pig Island, Egremni Beach, spring and waterfall

Zozó: dolphin, Mamos beer and Siflogo wine

A Utolsó nap, azaz majdnem Adri bosszúja bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Nekem jóga, majd reggeli a szálláson, és fél egy körül útnak is indultunk. Az első cél egy ókori színház volt. A térkép persze nem ott mutatta, ahol volt, de egy kicsit betépett dinnyeárus készségesen útba igazított minket.

Egy ösvény vezetett be az olajfák között és néha már volt kétségünk afelől, hogy jó helyen vagyunk-e, de végül megtaláltuk a helyét, ami le volt zárva és tiltó tábla is ki volt téve, hogy fotózni sem lehet. Ez nem volt akkora akadály, ugyanis a kerítés egyik vége csak fel volt akasztva egy ágra, azaz egy mozdulattal bejutottunk. Nem mentünk be a romok közé, csak a széléről szemléltük a tengerpartra néző egykori színházat.

Visszasétálva az autóhoz kutyák ugattak, kikötve és bezárva egy kenelbe, szegények biztos ingerszegény környezetben vannak, nem úgy nézett ki, hogy gyakran járnak arra emberek.

Lefkada városban megálltunk egy kávéra, ugyanis teljesen felmentünk a sziget fenti végébe. Némi reklamáció után mindenki megkapta amit kért – először eggyel kevesebb kávét kaptunk, majd sima tejjel -, aztán egy árnyas padon bámultuk a hajókat.

Bedi kedvenc rázó hídján átmenve megálltunk az Agia Mavra erődnél, mely nekem a legjobb élmény volt, imádom a régi várakat felfedezni. Jól tűzött a nap, ennek ellenére Zolival minden zugát bejártuk. Volt kis kápolna, lépcsőkön felmérve harang torony, szép kilátások, régi hídmaradvány, illetve még a váron belül volt egy világító torony is. Kaptunk egy könyvet is a belépő mellé a vár történetéről.

Következőre a Faneromeni kolostornál álltunk meg, amíg vártunk az újranyitásra – mivel 14-kor bezár, majd 16-kor újra nyit -, addig a kertjében lévő Noé bárkája inspirált mini állatkertet néztük meg. Nyitás után szétnéztünk a kolostorban is, miután beöltöztünk Bedivel, ugyanis a nők fedetlen vállal meg rövid nadrágban nem léphetnek be.

A Kathisma strand volt a következő állomásunk, ez egy viszonylag hosszú, apró kavicsos part. Hullámoztunk, a szikláknál fotózkodtunk, elvoltunk. Öt óra körül értünk le a beach re, már nem találtak meg minket, hogy fizessünk 10 eurót a parkolásért, és a Nap sem sütött már annyira. Egy kalózhajónak kinéző vitorlás is beúszott a horizonton.

Egy hegytetőn lévő étteremben a Lygkosban az vacsoráztunk, közben a kilátást élvezve. Bedi kipróbálta a kakast paradicsomos szószban, amivel addig csak szemeztek a többiek.

A szálláson még az esti terefere a fiúk Mamos söre mellett ismét lezajlott.

The boys were philosophizing that here you have to drive intuitively, that is, you have to sense whether someone might be coming toward you or not. In places—in 80% of cases—the roads are such that you have to pull over to let each other pass, and there are a few U-turns that you can’t take without crossing into the other lane. See the picture: mountain village, two-way traffic. Fortunately, we didn’t encounter any trucks up in the mountains—that would have been funnier.

For me, yoga, then breakfast at the accommodation, and around half past twelve we set off. The first destination was an ancient theater. Of course, the map didn’t show it where it actually was, but a slightly high watermelon vendor kindly pointed us in the right direction.

A path led us among the olive trees, and at times we doubted whether we were in the right place, but eventually we found it. It was closed off, and there was a sign forbidding even photography. This wasn’t much of an obstacle, as one end of the fence was simply hung on a branch, so with one move we got in. We didn’t go among the ruins, just observed the former theater overlooking the seaside from the edge.

Walking back to the car, dogs were barking, tied up and locked in a kennel, poor things are surely in a stimulus-poor environment, it didn’t look like people often go there.

We stopped for a coffee in Lefkada town, as we had gone all the way up to the northern end of the island. After some complaints, everyone got what they wanted – first we received one less coffee, then it came with plain milk – and then we sat on a shady bench watching the boats.

Crossing Bedi’s favorite shaking bridge, we stopped at the Agia Mavra fortress, which was the best experience for me, I love exploring old castles. The sun was shining strongly, but despite that, Zoli and I explored every corner. There was a small chapel, a bell tower accessed by stairs, beautiful views, old bridge remains, and even a lighthouse inside the castle. We also received a book about the history of the fortress with our entrance ticket.

Next, we stopped at the Faneromeni Monastery while we waited for it to reopen—since it closes at 2 p.m. and reopens at 4 p.m.—and in the meantime, we visited the mini zoo in its garden, inspired by Noah’s Ark. After it opened, we looked around the monastery as well, after dressing up with Bedi, since women are not allowed to enter with bare shoulders or in shorts.

A Kathisma Beach was our next stop; it’s a relatively long, small-pebbled beach. We played in the waves, took photos by the rocks, and just enjoyed ourselves. We got to the beach around five o’clock, by then no one came to collect the 10-euro parking fee from us, and the sun wasn’t shining as strongly anymore. A sailboat that looked like a pirate ship also appeared on the horizon.

We had dinner at a restaurant on a mountaintop, at Lygkos, enjoying the view. Bedi tried the rooster in tomato sauce, which the others had been eyeing for a while.

Back at the accommodation, the evening chat with the boys over Mamos beer took place again.

A Intuitív vezetés bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Részemről korán indult, ugyanis én reggel elmentem futni/kocogni/felsétálni a hegyre. Elindultam a Google mapsen kinézett útvonalon, de módosítani kellett, mert nem volt ott út, ahol jelölve volt. Egy idő után elkezdett az útvonal emelkedni, és felvitt a falu hegyre épült részébe. Jó meredek volt az út, helyenként az inkább séta volt, mint futás. A kilátás elég jó fentről és felfedeztem, hogy a templomtól van egy kis gyalogösvény felfelé. A pékhez vissza kellett sétálnom, mert nem működött a terminál, készpénz meg nem volt nálam.

Megreggeliztünk, majd mindenki elvonult pihenni. Ez olyan jól sikerült, hogy fél három körül indultunk csak el. Ebben benne volt részben az is, hogy a blogra a malacos fotó kínkeservesen ment csak fel, és vártunk pl. erre is.

Egy 360 fokos panorámás hegytetőn álló templom volt az első úticél. Odafelé találtunk egy másikat is, az Agios Donatos-t, mely egyben az englouvi lencsefesztivál helyszíne is.

Innen továbbmentünk az eredeti célhoz, holdbéli tájak mellett elhaladva, illetve egy katonai zónát is érintettünk, radarállomással, hatalmas, bár grafittivel ellátott adókkal. A kiírás még megvolt, hogy nem lehet fotózni, de elég elhagyatottnak tűnt helyenként.

Az út elkezdett keskenyedni, kátyúsodni, emiatt Bedivel kellő nyomást gyakorolva a a fiúkra, letettük az autót egy alkalmas beugróban és a hátralévő 900 métert gyalog tettük meg az Éliás próféta templomáig. A tetőre felérve valóban 360 fokos kilátás volt, hegyi falvakra, a tengerre, engem teljesen rabul ejtett. Találkoztunk két családdal is, ők felmentek teljesen autóval, hát, mi jobb, hogy nem, sajnáltam volna a Yarist azon az úton. Zoli meghúzta a harangot is, később, lejjebb a faluban, ahol megálltunk, hallottuk, hogy más is tett így.

Kariába vezetett az utunk, útközben egy kecskenyájjal is találkoztunk, pontosabban azt láttuk, hogy egy motoros ül az út mentén, majd a következő pillanatban megindultak a bokorból előugró kecskék. Egy folklór múzeum volt a cél, a fiúk annyira nem örültek neki, dehát jönniük kellett. Két régi házat egybe nyitottak, mint azt a tárlatvezetés során megtudtuk, így egy zegzugos kiállítótér jött létre. Egy baj volt csak vele, nagyon rossz volt a levegő annak ellenére, hogy nyitva voltak az ablakok és az ajtó is: vagy a házi szőttesektől vagy a petróleummal(?) kezelt padlótól. Volt szövőszék, hálórész, konyha, szerszámok, sőt, még egy házassági szerződés is a falon. Szívesen vezetnék egy ilyen helyet, ahol tapinthatóvá válik a múlt.

A főtéren beültünk vacsorázni az Eleni tavernába. Már maga a főtér is megkapó volt, ahogy hatalmas platánfák alá kitelepültek a helyi vendéglátó egységek. Kicsivel arrébb kilátóterasz, kövezett szűk utcácskák, ez lett a kedvenc lefkadai falum.

Innen, mivel közel volt gondoltuk betérünk venni bort a Siflogo pincészetben, de sajnos nem találtunk ott senkit. Viszont mellette volt egy templom, illetve kiderült, hogy az valójában egy temető. Színes fotó volt az elhunytakról majd minden síron.

Hazafelé még egy kilátóponton megálltunk, ahol egy járó motorú autóban, benn ülve élvezték a kilátást…

Este fél nyolc körül még megálltunk egyet fürdeni a Pasha strandon, alig volt valaki, a víz kellemes volt, bár elsőre kissé hűvös. Hazafelé Zoli egy szál törölközőben vezetett, azon röhögtünk, hogy ha megállítaná egy rendőr az mit szólna.

This day started quite late, that’s why we called it a hobbit day, because it felt as if there had been a second breakfast, and a third breakfast, and a first rest, and a second rest as well, just as Sam describes one of their days in one of the scenes.

For my part, it started early, as I went for a run/jog/hike up the hill in the morning. I set off on the route I had picked out on Google Maps, but I had to modify it because there was no path where it was marked. After a while, the route started to climb and took me to the part of the village which is on the hill. The road was pretty steep, so at some points it was more of a walk than a run. The view from up there is quite good and I discovered that there is a small footpath going up from the church. I had to walk back to the bakery because the card terminal wasn’t working and I didn’t have any cash on me.

We had breakfast, then everyone went off to rest. This went so well that we only set out around half past three. Part of the reason for this was that uploading the piglet photo to the blog was a real struggle, and we were waiting for things like that.

The first destination was a church standing on a hilltop with a 360-degree panorama. On the way there, we found another one, Agios Donatos, which is also the venue for the Englouvi lentil festival.

From here, we continued to our original destination, passing by moonlike landscapes and even crossing a military zone with a radar station and huge transmitters, some of which were covered in graffiti. The sign was still there saying no photography allowed, but it seemed pretty deserted in places.

The road started to narrow and get potholey, so, with Bedi applying enough pressure on the boys, we left the car in a suitable parking place and walked the remaining 900 meters to the Prophet Elias church. When we reached the top, there really was a 360-degree view of mountain villages and the sea—it completely captivated me. We met two families there; they had driven all the way up, but I’m glad we didn’t—I would have felt sorry for the Yaris on that road. Zoli rang the bell too, and later, down in the village where we stopped, we heard someone else did the same.

Our journey led us to Karia,  and on the way we even encountered a herd of goats—more precisely, we saw a motorcyclist sitting by the roadside, and then in the next moment goats started emerging from the bushes. Our destination was a folklore museum, which the boys weren’t too thrilled about, but they had to come along. Two old houses had been opened up into one, as we learned during the guided tour, creating a labyrinthine exhibition space. There was only one problem: the air was very bad despite the windows and doors being open—either from the homemade textiles or from the floor treated with petroleum (?). There was a loom, a sleeping area, a kitchen, tools, and even a marriage contract on the wall. I would gladly run a place like this, where the past becomes tangible.

We sat down for dinner at the Eleni tavern on the main square. The square itself was captivating, with local hospitality venues set up under huge plane trees. A little further away there was a lookout terrace, cobbled narrow streets—this became my favorite village in Lefkada.

From here, since it was close, we thought we’d drop by the Siflogo winery to buy some wine, but unfortunately we didn’t find anyone there. However, next to it was a church, which turned out to actually be a cemetery. There were colorful photos of the deceased on almost every grave.

On the way home, we stopped at a lookout point where people were enjoying the view from inside a car with the engine running…

Around half past seven in the evening we stopped for a swim at Pasha beach, there were hardly any people, the water was pleasant, though a bit chilly at first. On the way home, Zoli drove wearing nothing but a towel, and we laughed about what a policeman would say if he stopped him.

A A hobbit nap bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Az első megálló a Lakka Beach, egy kis kavicsos part, sziklákkal körbevéve, ahol kb. 40 perc fürdés időnk volt. Volt pár szürke hal, a víz kellemes volt. A fiúk oldalt megnézték a sziklás részt is, én csak matracoztam.

Következőre a Papanikolis barlangnál álltunk volna meg fürödni, de épp túl sok hajó volt ott, így visszafelé néztük meg, de fürdés helyett csak behajóztunk, meg kitolattunk. Papanikolis bújt meg itt a második világháború alatt egy tengeralattjáróval az olaszok elől.

A legjobb meglepi az út során az volt, hogy egy ideig delfinek kísérték az utunkat, mutogatva magukat a fotózó és videózó turistáknak.

A következő megálló az út fő attrakciója, az Atokos sziget, mely magánkézben van, de a tulajdonos engedi a turizmust. Arról híres, hogy malacok élnek itt, akikkel lehet pl. úszni. Ha jól értettem azért hozták őket a szigetre, hogy vizet keressenek, aztán itt ragadtak és elszaporodtak. Instrukcióként megkaptuk, hogy ne simogassuk őket, főként ne etessük. Nyilván ezt sokan nem tartották be. Volt egy hím, aki mintha kinézett volna kicsit magának, mert többször olyan érzésem volt, hogy követ, de aztán elterelődött a figyelme. Később a hajón Bedi beszélgetett egy nővel, akit az egyik megharapott, pedig nem csinált elvileg semmi olyat, amit nem kellett volna. Nem volt szép a sebe. Egy idő után, a megszabott 1 és 1/4 órán belül visszaszálltunk a motorcsónakba, hogy vissza vigyen a hajóhoz, ugyanis itt annyi kishajó, jacht és turista hajó volt, hogy nem tudtunk közel menni a parthoz.

Ithaka szigetére érkeztünk, Kioni városába, ahol szintén kb másfél óránk volt, itt ettünk egy görög salátát, Bedivel kicsit shoppingoltunk, majd véget is ért az időnk. Nagyon megfogott a sziget hangulata, nagyon kis csakádias, bensőséges volt. A templom mellett indult egy kövezett út, ahol ki volt táblázva, a sziget melyik települése mennyi idő alatt érhető el, a leghosszabb max két óra volt.

Visszafelé a barlang után ismét megálltunk a Lakka Beachen fürödni, aztán Nidri kikötőjébe visszahajóztunk. Egy esőfelhő volt fölöttünk és szemerkélt is, amíg az autóhoz értünk.

Este Sivota városába mentünk vacsorázni, ami autóval kb. 7 percre van. A tengerparton éttermek és boltok sorakoznak, az autóút köztük vezet, néha egy-egy széket arrébb kell tenni, hogy elférj. Találtunk egy parkolót, mely az egyik étteremhez tartozott, ahová mi szándékoztunk menni, az a mellette lévőnél volt kitáblázva. Ebből majdnem lett is gond, ugyanis leállított minket annak az étteremnek a behívó embere, hogy akkor oda üljünk be. Mivel mindenki gondolkozott milyen választ adjon, mondtam neki, hogy mi a másikban parkolunk és ott is fogunk enni, majd otthagytuk. Abban megállapodtunk, hogy ez az agresszív marketing ellentétes hatást ért el, mert biztos, hogy hozzá nem fogunk menni enni legközelebb se. Zoli talált olyan macskát, akit hazahozna, de csak megetette bárányfalatokkal.

We had to wake up early because, due to the boat tour we booked the previous day, we needed to get to the town of Nidri, which is about 20 minutes away from us. Feri drove, we parked in the spot recommended by the organizer, and walked down to the harbor. Fortunately, ours was a smaller boat, and it soon departed. On the way, we passed by Skorpios Island, which used to belong to the Onassis family, and Jackie Kennedy also lived here. Today, it has a Russian owner who, according to our guide, is building a private hotel and club for billionaires on it.

The first stop was Lakka Beach, a small pebble shore surrounded by rocks, where we had about 40 minutes to swim. There were a few gray fish, and the water was pleasant. The boys checked out the rocky area on the side, while I just floated on a mattress.

Next, we would have stopped at the Papanikolis Cave to swim, but there were too many boats there at the time, so we checked it out on the way back. Instead of swimming, we just sailed in and backed out. Papanikolis hid here during World War II with a submarine from the Italians.

The best surprise during the trip was that for a while dolphins accompanied us, showing off for the tourists taking photos and videos.

The next stop was the main attraction of the trip, Atokos Island, which is privately owned, but the owner allows tourism. It is famous for the pigs that live here, with whom you can, for example, swim. If I understood correctly, they were brought to the island to search for water, then they stayed and spread. We were instructed not to pet them, and especially not to feed them. Obviously, many people did not follow this. There was a male pig who seemed to like me, because several times I felt like he was following me, but then his attention got diverted. Later on the boat, Bedi talked to a woman who had been bitten by one, even though she supposedly hadn’t done anything she shouldn’t have. Her wound didn’t look nice. After a while, within the allotted 1 and 1/4 hours, we got back into the motorboat to take us back to the ship, because there were so many small boats, yachts, and tourist ships here that we couldn’t get close to the shore.

We arrived at Ithaka Island, in the town of Kioni, where we also had about an hour and a half. Here we ate a Greek salad, did a bit of shopping with Bedi, and then our time was up. I was really taken by the atmosphere of the island; it was very cozy and intimate. Next to the church, a paved road started, with signs showing how long it takes to reach each settlement on the island, the longest being a maximum of two hours.

On the way back after the cave, we stopped again at Lakka Beach to swim, then sailed back to the port of Nidri. There was a raincloud above us and it was drizzling as we reached the car.

In the evening, we went to the town of Sivota for dinner, which is about a 7-minute drive away. Along the seafront, there are rows of restaurants and shops, with the road running between them; sometimes you have to move a chair aside to get through. We found a parking lot that belonged to one of the restaurants, but not the one we intended to go to. This almost caused a problem, as the host from that restaurant stopped us and insisted we sit there. While everyone was thinking about what to say, I told him that we parked at the other place and would eat there, then we left. We agreed that this kind of aggressive marketing had the opposite effect, and we definitely won’t go there to eat next time either. Zoli found a cat he would have taken home, but he just fed it with some lamb bites.

A Piggy Island bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Elsőként a tegnap esti városba, Vasilikibe mentünk el lefoglalni a másnapi hajótúrát illetve inni egy freddo espressot. Bedivel ültünk a fal mellett, a fiúk azt figyelték, hogy a fejünk felett ülő fecskék mikor könnyítenek a nyakunkba. De mögénk esett a cucc..

Az első látnivaló ma a trójai faló volt. Zoli simán továbbhajtott az úton, úgy fordult meg, hogy a helyi idős pár a szemben jövő autóban tuti angoloknak nézett minket, mert az út ellenkező oldalán vártuk, hogy elhaladjanak. Az útról lekanyarodva egy ház mellett találtuk meg a látványosságot, ami egy óriási faló volt, Zoli állva elfért a belsejében. Bizonyos részeit lehetett mozgatni, a fiúk eljátszottak vele.

Pár percre volt a Dafni forrás, amit az erdőben fedeztünk fel, némileg vízhiányos állapotban.  Az erdő fái érdekes ágakkal rendelkeztek, sétáltunk egy kicsit a patak mentén, aztán továbbálltunk.

A következő megálló egy olíva manufaktúra volt, ahol kaptunk egy kisfilmes útmutatót, tárlatvezetést és mindenféle kóstolót is: kétféle olívaolaj, rózsalikőr, paprikadzsem, kétféle méz volt a menüben. Olivapasztát vettünk is, itteni elfogyasztásra.

Ebben a faluban volt egy vicces tábla, amit megálltunk, hogy lefényképezhessek, mivel sok a cica, külön felhívták a figyelmet, hogy lassan vezessünk, mert macskák haladnak át az úton.

A Kerasia vízesést egy Google újratervezés után sikerült megtalálnunk. Házak mellett, kis ösvényen jutottunk el egy forráshoz, egy mini medencéhez, illetve kisebb vízfolyáshoz. Készült jógakép, ahol a farmer rövidnadrágomba a szára felől csörgött bele a víz, elég vicces érzés volt.

Innen a szomszéd faluba mentünk át, ahol egy vízi malmot azonosítottam a Google Maps alapján, utólag a fiúk mondták, hogy az általában nem a hegy tetején van. Igazából nem jöttünk rá, hogy mi az az építmény, feljutni és fenn megfordulni szívás volt, de a kilátás maximálisan kárpótolt minket. A hegyekre és az egyik öbölre is rá lehetett látni onnan.

A nap utolsó helyszíne az Afteli Beach volt, na, itt lett Bedi majdnem rosszul, hajtűkanyarok, szakadék, de lassan eljutottunk a strandra. Egy pici, kavicsos öböl, kellemes hullámokkal. Este öt felé értünk ide, nem is voltak már sokan, és a nap sem égetett már. Egy halraj is kilátogatott a sekély vízbe, főleg miután a kislányok elkezdték őket kenyérrel etetni.

Visszakapaszkodtunk elővigyázatosan klíma nélkül a hegyre, majd a falunkban kipróbáltuk a másik éttermet is vacsorára. Hatalmas adagok voltak, a lefkadai (szalámi nélkül kért) lencsesalátámból szerintem három adag lencsefőzelék kijött volna, el is hoztam a maradékot.

The day started off lightly again, I did yoga, the others were waking up, then we had a leisurely breakfast at the accommodation. After a quiet rest, we set off around noon. Today Zoli was driving, excellently, even better than Feri yesterday, because today we traveled on such roads that Bedi’s fear of heights kicked in, and there were places where I almost screamed. We were glad we didn’t have to drive on such narrow roads, where the mirror touched the wall of a house or a tree, and in many places there were deep ravines at the edge of the road.

First, we went to the town from last night, Vasiliki, to book the boat trip for the next day and to have a freddo espresso. Bedi and I sat by the wall, the boys were watching to see when the swallows sitting above our heads would relieve themselves on our necks. But the stuff fell behind us…

The first sight today was the Trojan horse. Zoli drove straight past it, turned around in such a way that the elderly local couple in the oncoming car definitely thought we were English, because we were waiting on the opposite side of the road for them to pass. Turning off the road, we found the attraction next to a house, which was a giant wooden horse, Zoli could stand inside it. Some parts of it could be moved, the boys played with it.

A few minutes away was the Dafni spring, which we discovered in the forest, in a somewhat water-deficient state. The trees in the forest had interesting branches, we walked a bit along the stream, then moved on.

The next stop was an olive manufactory, where we received a short film guide, a guided tour, and all kinds of tastings: two types of olive oil, rose liqueur, pepper jam, and two types of honey were on the menu. We also bought olive paste for consumption here.

In this village, there was a funny sign that we stopped to photograph, since there are many cats, they specifically drew attention to drive slowly because cats cross the road.

We managed to find the Kerasia waterfall after a Google rerouting. We reached a spring, a mini pool, and a smaller water stream via a small path next to houses. A yoga photo was taken, where the water jingled into my denim shorts from the leg, it was quite a funny feeling.

From here, we went to the neighboring village, where I identified a water mill based on Google Maps, and afterwards the boys said that it usually isn’t on top of a mountain. Actually, we didn’t figure out what the building was, getting up and turning around up there was a pain, but the view fully compensated us. You could see the mountains and one of the bays from there.

The last location of the day was Afteli Beach, and here Bedi almost felt sick, U-turns, cliffs, but we slowly made it to the beach. A tiny, pebbly bay with pleasant waves. We arrived around five in the evening, there weren’t many people anymore, and the sun wasn’t burning anymore either. A school of fish also visited the shallow water, especially after the little girls started feeding them with bread.

We carefully climbed back up the mountain without air conditioning, then tried the other restaurant in our village for dinner. The portions were huge; my Lefkada lentil salad (ordered without salami) could have made three servings of lentil stew, so I took the leftovers with me.

A Látnivalók, biztos? bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Hazafelé beugrottam a helyi pékhez, majd abból és az előző napi bevásárlásból megreggeliztünk a teraszunkon, a madarak, méhek és kabócák hangjai mellett. Csendes pihenő következett, mert hát megerőltető enni.

Az első utunk a Cape Lefkatas világító toronyhoz vezetett. Helyenként kihívás volt két autónak elférnie egymás mellett, de kiváló sofőrünknek köszönhetően épségben megérkeztünk a sziget legdélibb pontjára. A torony lábánál leparkoltuk az autót, ahonnan egy meredekebb és egy szerpentines gyalogút is vezetett fel a toronyhoz. Fenn készült pár fotó, magadba szippantottad a látványt és visszatértél az autóhoz.

A következő úticél a vörös sivatag volt. Ide egy autós ösvény vezetett be, drukkoltunk, hogy ne jöjjön szembe senki, ez odafelé sikerült, visszafelé a nagy lendülettel bekanyarodó dzsip azzal a lendülettel vissza is kanyarodott, hogy kihajthassunk.

A sivatag egy kisebb placc volt, ahol vöröses barna porhanyós talaj, növényzet nélkül volt a látnivaló. A sziklák és a később meglátogatott strandra való rálátás éles kontrasztot mutatott a színek tekintetében. A kék minden árnyalata a barnával bevésődött. Itt is már olyan meleg volt, hogy a reggel a boltban vásárolt napernyő kiváló szolgálatot tett.

A Café Panoráma a nevének megfelelően csodás látványt biztosított, főként az alatta horgonyzó helikopter leszálló pályával rendelkező yachtra, illetve a környező sziklákra. Freddo espresso és cappuccino fogyasztás, illetve kellő nézelődés után továbbhaladtunk a szállásadónk által is ajánlott strandra, a Porto Katsikire.

10 euróért leparkolsz oda, ahová elirányítanak a parkolós srácok, lemászol a lépcsőkön és meg is érkeztél a zsúfolt, pár centis fehér kavicsos, sziklákkal körbevett strandra. Árnyék sehol, a sziklák alatt lenne, de az el van kerítve, mivel omolhat. Jó vásár volt a napernyő, amit ugyan fogni kell, mert a szél időnként felkapja, de anélkül nem sokat bírtunk volna a napon.

Este hat felé kezd ürülni a strand, mi is neki indulunk vacsorázni. Vasiliki városában az Old Fisherman’s tavernát választjuk. A móló mellett ülünk, csónakok ringanak mellettünk. Trikolór macskák és egy fekete, méltóságteljes Bagira is elhalad mellettünk. A pincérek Zoli szerint nem kedvesek, szerintem nem volt velük baj, a kaja ok volt. Sétáltunk egyet, a bazársoron volt némi shopping, majd hazatértünk, ahol némi Retsina elfogyasztása után (Zoli és Bedi szereti csak..) mindenki nyugovóra tért.

I woke up around seven in the morning, everyone else was still asleep, or at least half-asleep. A pleasant coolness greeted me, so I decided to go for a run, or rather a jog. I checked the map to see what roads were around here and set off on one that looked promising, not a main road. I met a scooter-riding shepherd lady with her sheep, and some trucks. Everyone greeted or waved, except for the sheep…

On the way back, I stopped by the local bakery, and then, with that and yesterday’s shopping, we had breakfast on our terrace, accompanied by the sounds of birds, bees, and cicadas. A quiet rest followed, because, well, eating is exhausting.

Our first trip was to the Cape Lefkatas lighthouse. At some points it was a challenge for two cars to pass each other, but thanks to our excellent driver, we arrived safely at the southernmost point of the island. We parked the car at the foot of the lighthouse, from where a steeper and a winding footpath both led up to the lighthouse. We took some photos up there, took in the view, and returned to the car.

The next destination was the red desert. A car trail led in, and we hoped no one would come from the opposite direction; on the way there, we were lucky, but on the way back, a jeep came speeding around the corner and immediately turned back so we could drive out.

The desert was a small area where reddish-brown, crumbly soil without any vegetation was the main attraction. The rocks and the view of the beach we visited later provided a sharp contrast in terms of colors. Every shade of blue was etched together with the brown. It was already so hot here that the sun umbrella we bought at the store in the morning came in very handy.

Café Panorama, true to its name, offered a wonderful view, especially of the yacht anchored below with its own helicopter landing pad, as well as the surrounding rocks. After enjoying some freddo espresso and cappuccino and taking in the sights, we continued on to the beach recommended by our host, Porto Katsiki.

For 10 euros, you park where the parking guys direct you, climb down the stairs, and you arrive at the crowded, few-centimeter white-pebbled beach surrounded by rocks. There’s no shade anywhere; there would be under the rocks, but that area is fenced off because rocks might fall down. The sun umbrella was a good buy, although you have to hold it since the wind sometimes picks it up, but without it, we wouldn’t have lasted long in the sun.

Around six in the evening, the beach starts to empty, and we head out for dinner. In the town of Vasiliki, we choose the Old Fisherman’s tavern. We sit next to the pier, with boats rocking beside us. Tricolored cats and a black, dignified Bagira pass by. According to Zoli, the waiters aren’t friendly; I didn’t have any issues with them, and the food was okay. We took a walk, did some shopping along the bazaar street, then returned home, where after consuming some Retsina (only Zoli and Bedi like it…), everyone went to bed.

A A nyugalom szigete bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Szombat este Bediéknél aludtunk, onnan együtt mentünk ki vasárnap hajnalban (06.21) taxival a reptérre. A gép (Ryanair) 05:50-kor indult. Azt hittem üres lesz a reptér, ehhez képest tele volt, de a secu checken így is max. 15 perc alatt átjutottunk.

A repülés sima volt, kb. másfél óra múlva landoltunk is a szigeten. Irány az előre lefoglalt autó (Suzuki Swift, részleges biztosítással), ami már mondhatni szokás szerint nem az lett végül, ugyanis a fedezet hitelkártyára terhelése most sem jött össze, így aztán teljes biztivel, depo nélkül elhoztunk egy Yaris Crossbacket, aminek egyedüli “hibája”, hogy kézi váltós.

Első utunk Prevezaba vezetett, ahol sétáltunk egyet és megreggeliztünk. Szerencsére ezen a szigeten is vannak macskák, akikbe lépten-nyomon belebotlasz. És pont a kedvenceim, a trikolorok.

Egy hirdetőtáblán láttunk egy odeumot (ókori épület, melyet zenei előadásokra használtak), ami felkeltette az érdeklődésünket, így meg is lett a következő célpont. 15 percre volt autóval, csak éppen nem a szállásunk, hanem a szárazföld irányába. Kifizettük a 10 eurós jegyet, a pénztáros kétszer egymás után, mintha nem értenénk, elmondta, hogy két helyre tudunk ezzel menni, a másik hely egy 15m balra, majd 200m még, volt az 150+200m is.

Nikopolis régészeti helyein láttuk egy bazilika romjait, mozaikokkal, egy Ekdikos Georgios nevű ügyvéd/képviselő késő római kori luxus lakóházát padlófűtéssel, medencékkel majd kicsivel arrébb az odeumot. Utóbbi helyenként az angkori temploromokra hajazott, de a külső, látható része az fel volt újítva. Be lehetett menni az üléssorok alá, ott azért nem volt minden csilli-vili.

A Monolithi strandon megmártóztunk, ez egy nagyon apró kavicsos part, amit lehet szép vörösnek fotózni. Sehol egy árnyék, így túl sokat nem bírtunk a tűző napon. Elindultunk a szállás felé, útba ejtve Lefkada városát. Itt a főtéren beültünk egy helyre, mivel Zoli megéhezett, majd ittunk egy kávét is – freddo espressot, amire 3 hete vágyom -, azt már a tengerparton.

Öt körül értünk a szállásra, ahol csendes pihenő következett, a hajnali ébredés éreztette szinte mindenkin a hatását. Míg a többiek ejtőztek, én gyakoroltam egyet.

Este a hegyi faluban, ahol lakunk, elmentünk vacsorázni, majd 11 körül véget ért az első, előre meg nem tervezett napunk.

When the idea came up three years ago to go on a holiday to Greece, my first thought was Lefkada, since I had often seen it recommended on the Utazómajom website. We finally made it here this year, to our third Greek island.

On Saturday night we slept at Bedi’s place, and from there we went together by taxi to the airport early Sunday morning (06.21). The plane (Ryanair) departed at 05:50. I thought the airport would be empty, but it was actually crowded, though we still got through security in a maximum of 15 minutes.

The flight was smooth, and about an hour and a half later we landed on the island. We headed to our pre-booked car (Suzuki Swift, with partial insurance), which, as usual, didn’t work out, since the deposit couldn’t be charged to the credit card again, so we ended up with a Yaris Crossback with full insurance and no deposit, which only “fault” is that it has manual transmission.

Our first trip was to Preveza, where we took a walk and had breakfast. Luckily, there are cats on this island too, and you bump into them everywhere. And they’re exactly my favorites, the tricolors.

We saw an odeum (an ancient building used for musical performances) on a billboard, which piqued our interest, so that became our next destination. It was a 15-minute drive away, but not towards our accommodation, rather in the direction of the mainland. We paid the 10-euro ticket, and the cashier told us twice in a row, as if we didn’t understand, that with this ticket we could enter two places, the other one being 15 meters to the left, then another 200 meters, at the end it was 150+200 meters.

At the archaeological sites of Nikopolis, we saw the ruins of a basilica with mosaics, the late Roman luxury residence of a lawyer/representative named Ekdikos Georgios with underfloor heating and pools, and a little further on, the odeum. The latter in some places resembled the ruins of Angkor temples, but the outer, visible part had been renovated. You could go under the seating rows, where things weren’t so shiny and new.

We took a dip at Monolithi beach, which is a very small pebbly shore that can be photographed as beautifully red. There’s no shade anywhere, so we couldn’t stand the scorching sun for too long. We headed towards our accommodation, stopping by Lefkada town on the way. Here, we sat down at a place in the main square because Zoli got hungry, then we had a coffee – a freddo espresso, which I’ve been craving for 3 weeks – and we drank it by the seaside.

We arrived at our accommodation around five, where a quiet rest followed; the early morning wake-up affected almost everyone. While the others were relaxing, I practiced a bit.

In the evening, in the mountain village where we are staying, we went out for dinner, and then around 11PM our first, unplanned day came to an end.

A Megérkezés Lefkadára bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Ettől függetlenül az első járat az sima volt, mindketten tudtunk még valamennyit aludni is. Gotogate weboldalon keresztül vettük a repjegyet, és bár megrendeltük nekem azon keresztül a vega kaját, a kérés nem jutott el a légitársasághoz. Valamit azért szereztek nekem enni, nem volt finom. Amúgy az üléseket is a Gotogate-n keresztül pénzért lehetett volna csak választani, a CE társaság honlapján ingyen volt, ugyan Zoli kínlódott vele több órát, mert se mobilra, se tabletre nem optimalizált a weboldaluk.

A Shanghai-Ningbo járat 35 perc volt a levegőben, de mire oda eljutottunk volt pár stresszes percünk. Csomagfelvétel nélkül volt kb. két óránk Shanghai -ban, miután beléptünk, bár ugye reptéren belül voltunk végig, de minden átvizsgáláson végig kellett mennünk.

Elsőként az arrival card – ezt ki lehet online vagy papíron is tölteni. Online-t választottuk, odaúton ez sima volt. Ha megvagy, odamész az emberhez, aki percekig adminisztrál, majd leveszi a gép az ujjlenyomatod, csinál rólad kiváló fotót, pecsétel az útlevelébe és mehetsz is. A sor hosszú volt, előrekéredzkedtem, mert volt még 20 perc a boarding-ig. Én átjutottam, ilyenkor már nem mehetek vissza, várom Zolit, majd látom, hogy kiállítják a sorból. Kiderült, az online kitöltő mikor beszkennelte az útlevelét rosszul értelmezett egy számot, így újra, kézzel ki kellett töltenie az adatait, majd újra kivárni a sort. Jó, végre átjutott. Security check előtt 3 perccel később, hogy mindenedet leellenőrizték, újra bele kell nézni a kamerába, újra megnézik az útleveled, hogy az elhaladt 100 méteren nem változott-e valamid meg. Ok, átjutunk. Utána táskaátvilágítás, amit nem tudom nézett-e valóban valaki, de egy gépbe bele kellett tenni. Ok. Tovább a secu checkre. Mindent kivesz a csomagból, átvilágítás, kapun áthaladás, motozás, átjutunk. Közben keressük, hogy honnan indul a gép. 12-es kapu, mi 101-500-ig látunk kapukat. Ok, nyíl a padlón mutatja, mozgólépcső lefelé. Kiderült át kell menni vonattal egy másik terminálba. Kb. öt perc múlva boarding. Vonat gyors, kaput megtaláljuk, last call és már fenn is vagyunk a gépen.

35 perc utazás, jól levágja a pilóta a gépet a földre, legalábbis érzetre olyan. Én aludtam, Zoli azt mondta, hogy csak 2000 méter magasan repültünk. Érkezés ok, csomag megvan, ki a reptérről, majd rögtön be a reptérre. Check-in, amikor megkapom a csomag matricát és a boarding-ot, mondja az ügyintéző menjek az 5-os csomagszobába. Egyből gondoltam, hogy Zoli kinyitható kése nem tetszhet nekik, ami be is igazolódott. Kinyittatták vele, mert ők nem tudták, méregették, de végül közölték, hogy tiltott, nem lehet a feladott poggyászban sem, legalábbis Kínában nem ok. Ok, kés otthagy, mi elindultunk újra a becsekkolós-ellenőrzős körön, amit két órával azelőtt végigjátszottunk. Itt az immigration felismerte, hogy jé, már van képe, ujjlenyomata is és gyorsan mehettünk is át. Secu check újra, motozás, majd bejutottunk. Akartunk volna enni, de egy hely volt csak, ami nem volt annyira szimpi, meg kb. csak kínai feliratokat láttunk, így hagytuk.

Ugyanaz a gép és személyzet visz minket Budapestre, akivel Ningboba repültünk. Igazából nem értem ez így miért jó, mert elmentünk Shanghaiba, onnan kicsit vissza, majd újra Shanghai felé indultunk el Budapestre. A Ningboba tartó utasszám nekem nem indokolná ezt a plusz kört, de nyilván megvan az oka, amiért így érte meg mindenkinek – légitársaság és mi – ez az út, Nagyobb gép, de akkor is és most is alig vagyunk rajta, így legalább kényelmes. Jó a krizantém tea, amit osztogatnak már csak hat óra és Budapestre érünk. Egy órával korábban, mint bárhol is ellenőrizzük, pl. Flightradar, foglalás, stb.

In English:

Our first flight was between Bali-Denpasar and Shanghai, a journey of about six hours. At the airport, there was only one thing we didn’t understand: if China Eastern is the airline we are flying with, then why do we have to pick up our luggage in Ningbo and then check it in again with the same airline? Several other similar questions also came up; I will write about these later.

Regardless, the first flight was smooth, and we both managed to get some sleep. We bought the plane ticket through the Gotogate website, and although I ordered a vegetarian meal through it, the request did not reach the airline. They did get me something to eat, but it wasn’t tasty. By the way, seats could only be selected for a fee through Gotogate, while on the CE airline’s website it was free, although Zoli struggled with it for several hours because their website was not optimized neither for mobile nor  for tablet.

The Shanghai-Ningbo flight was 35 minutes in the air, but by the time we got there, we had a few stressful minutes. We had about two hours in Shanghai without having to pick up our luggage after we entered, although we were inside the airport the whole time, but we had to go through all the security checks.

First, the arrival card – this can be filled out online or on paper. We chose online, because last time doing it was easy. Once you’re done, you go to the person who spends minutes on administration, then the machine takes your fingerprint, takes an excellent photo of you, stamps your passport, and you can go. The line was long, I asked to go ahead because there were still 20 minutes until boarding. I got through, at this point I can’t go back, I wait for Zoli, then I see him being pulled out of the line. It turned out that when the online form scanner scanned his passport, it misread a number, so he had to fill out his data again by hand, then wait in line again. Okay, finally he got through. Three minutes before the security check, after everything was checked, you have to look into the camera again, they check your passport again to see if anything changed in the 100 meters you passed. Okay, we get through. Then bag screening, which I don’t know if anyone actually looked at, but you had to put it into a machine. Okay. On to the security check. They take everything out of the bag, screening, passing through the gate, frisking, we get through. Meanwhile, we look for where the plane departs from. Gate 12, we see gates from 101 to 500. Okay, an arrow on the floor shows a moving escalator down. It turned out we have to take a train to another terminal. About five minutes later, boarding. The train is fast, we find the gate, last call, and we’re already on the plane.
35 minutes of travel, the pilot cuts the plane down to the ground well, at least it feels like that. I was sleeping, Zoli said we only flew at 2000 meters altitude.

Arrival okay, luggage is there, out of the airport, then straight back into the airport. Check-in, when I get the luggage tag and boarding pass, the clerk tells me to go to baggage room number 5. I immediately thought that Zoli’s folding knife might not be liked by them, which turned out to be true. They made him open it because they didn’t know, they measured it, but finally they said it was prohibited, it’s not allowed even in checked baggage, at least not in China. Okay, leave the knife behind, we started the check-in and security process again, which we had just done two hours earlier. Here immigration recognized that hey, there’s already a photo and fingerprint, and we could quickly pass through.

Security check again, pat down, then we got in. We wanted to eat, but there was only one place, which wasn’t very appealing, and we only saw Chinese signs, so we skipped it.

The same plane and crew are taking us to Budapest that we flew with to Ningbo. Honestly, I don’t understand why this is good, because we went to Shanghai, then a bit back, then headed to Shanghai again towards Budapest. The number of passengers heading to Ningbo wouldn’t justify this extra detour for me, but obviously there is a reason why this route is worthwhile for everyone – the airline and us – bigger plane, but still barely anyone on it now and then, so at least it’s comfortable. The chrysanthemum tea they hand out is good only six more hours and we’ll arrive in Budapest. One hour earlier than any check, e.g. Flightradar, booking, etc.

A A nagy utazás haza bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

A ma délutáni és az esti kulturprogram előtt strandlátogatások voltak betervezve. Ahogy elindultunk az elsőre, Zozó jelezte, hogy nem szeretne mégegyszer azon a nagyon kátyús úton menni, így ha van másik strand, akkor menjünk oda.
Gyorsan újraterveztem és az Uluwatu beach-re indultunk. Kellett fizetni 5eIDR parkolási díjat, leraktuk a motort és indult a leereszkedés.

Boltok között vezetett le az út, hol éttermeken át, hol pedig tetők mellett. Jópár lépcső után leértünk végre. Ez egy pár méteres szakasz, sziklával körbevéve és hatalmas hullámok itt is. Én csak kicsit mertem bemenni akkorák voltak azok, és a víz meg körbejárta ezt a kis területet. Megbeszéltük, hogy felmegyek az étteremhez és majd onnan levideozom Zolit, ahogy dobálja a víz. Fel is mentem, azonban fentről pont nem láttam rá, kicsit vissza kellett sétálnom, a vizes palackom közben kiesett a kezemből és majdnem legurult a mélybe. Volt egy kis kiugró ahonnan pont tudtam csinálni pár videót. Feljött aztán ő is, ittunk két gyümölcs turmixot és csak csodáltuk a tenger hullámait, figyeltük, ahogy a szörfösök próbálják azokat több-kevesebb sikerrel meglovagolni. Órák hosszat tudnám ezt csendben nézni. Az étterem alatt, de a sziklán fenn, volt egy nyugágyas, napozós medencés rész is, ahol eltölthetted akár a napot is, mint egy tengerre néző külön strandon, 100eIDR belépőért.

Mi azonban továbbindultunk a következő helyre, a Google Maps szerint egy percre voltunk tőle. Megkérdeztem helyieket és kiderült, hogy ott csak ez az egy strand van – amit a Google Suluban strandnak hív, meg az Uluwatu, az ugyanaz.
Gyorsan újraterveztem és a Nyang Nyang strandra motoroztunk át. Itt bármekkora összegű adományért cserébe hajthattál le. Az út annyira durván meredek volt, hogy kb. félúton leszálltam, mert annyira csúsztam rá Zolira az ülésen, hogy úgy döntöttem inkább sétálok. Tartott egy jó tíz percig mire gyalog leértem, olyan érzés volt, mintha helyenként majdnem függőleges úton mennék. Ez volt az utolsó és a legszebb strand amit láttunk Balin. Az időjárás is kegyes volt, egyáltalán nem esett, az ég ugyan esetenként felhős volt, hogy a képek még jobbak legyenek.

Hullámhegyek itt is, Zoli úgy élvezte mint egy kisgyerek, és emlegettük, hogy Lacikát innen lehet, hogy ölben hozná ki (lásd Azori-szigetek egyik napi fürdés). Pár szikla is volt, lehetett pózolni, sárkányrepülősöket figyelni, illetve én a megjelenő rákfajokat osztályoztam.

Pár óra múlva az odaút közben már elhagyott, és általam korábban már kétszer kinézett Karmafree nevű helyre betértünk, hogy együnk valamit, mert az este kezdődő hazaút miatt nem tudtuk, máshol lesz-e rá lehetőség. Ugyan európai áron, de finomat ettünk.

Még pár napja foglaltam a neten a Pura Luhur Uluwatu templomba Kecak táncelőadásra jegyet. A templomot is meg akartam nézni, az előadás hétkor kezdődött, a terv az volt, hogy öt körül odaérünk, szétnézünk, majd megnézzük az előadást, visszavisszük a motort kilencig, aztán szálloda, csomagok fel és reptér. Hát, Európában ez akár működhetne, de ugye Ázsiában vagyunk.

Ötre odaérünk a templomba, ez ok volt. Volt egy hatkor kezdődő előadás is, ami indokolta az embertömeget, de mondom ok, van még időnk. Körbejártuk a területet, egy hatalmas park van a templom körül. Mindenhol ki van írva a majmokkal való együttműködés szabályrendszere, piktogrammal is ellátva, amit persze Zoli nem vett figyelembe, pl. szemüveg ne legyen a fejeden. Egy őr rá is szólt – rám nem hallgatott, pedig ha jól emlékszem anno Indiában, még Eszterékkel volt ilyen esetünk már. Egy darabig nem is volt gond. A körtúra végén leültünk, vártuk az előadás kezdetét, mikor jött egy majom hátulról támadva, ráugrott a hátára és ellopta a szemüveget a fejéről. Kissé meglepődött Odajött egy srác, hogy szóljunk az őrnek, hátha vissza tudja azt szerezni a majomtól. Így is lett, azt azért végignéztük, ahogy a majom komótosan megrágja a szemüveg egyik szárának a végét. De ettől még használható maradt.

Kialakult időközben egy sor az előadáshoz, ahová beálltunk. Míg várakoztunk, lement a nap, úgyhogy a tökéletes nap egy naplementével is kiegészült, amit állítólag mindenkinek látnia kellene egyszer Balin. Giccses volt azért ha nem csak a képet, hanem a mini videómat is nézzük, úgy már nem annyira idilli, hogy azt milyen tömegben éltük meg.
Bejutottunk nagy nehezen az előadásra, ami egy amfiteátrumban volt, teljesen megtelt. Mondtam Zolinak, hogy a szélén kellene maradnunk, mert ha megvárjuk a késésben lévő előadást, plusz az utána lévő dugót, akkor az eredeti tervünk borulni fog. Bár csak kb. 10 km-re voltunk a hoteltől, 40 perces utat tervezett a Google. Így is tettünk és inkább a biztonságra mentünk, az előadásnak csak az első negyedét néztük meg, amit Zoli különösebben nem is bánt. Én végignéztem volna. Nincs hangszer, van 50 férfi és azt kántálják, hogy cak-cak, illetve volt pár beöltözött táncos is, a hindu Ramajána történeteit adják elő.

Visszavittük a motort, kis dugó azért így is volt, hogy beelőztük a nagy előadásos tömeget. Zoli nagyon átvette a balinéz motorozási stílust, simán mentünk dugóban mi is alkalmanként járdán, mint a helyiek. A hotelbe visszasétáltunk, lezuhanyoztunk a spában, majd hívtam egy Grabet, hogy kivigyen a reptérre. A második sofőrnek sikerült is megérkeznie, mert közben véget ért a kecak előadás és az egész félsziget bedugult. A sofőrünk mondta, hogy ez máskor is így van.
Sikeresen kiértünk a reptérre, szerencsére gyorsan végigjutottunk minden állomáson, az immigration az pl teljesen automata volt. Már csak laza 23 óra és otthon is vagyunk.

In English:

On the last day, I woke up earlier, and there was even yoga before breakfast. Breakfast was the usual cooked dishes; today I drank some local rice and ginger drink. We maximized our time by staying in the room until noon, checked out at noon, left the suitcase at reception, and hopped on the motorbike.

Before the afternoon and evening cultural programs today, beach visits were planned. As we headed to the first one, Zozó indicated that he didn’t want to go again on that very pothole-ridden road, so if there was another beach, we should go there. I quickly re-planned, and we headed to Uluwatu beach. We had to pay a 5,000 IDR parking fee, parked the motorbike, and started descending. The path led down between shops, sometimes through restaurants, sometimes alongside roofs. After quite a few stairs, we finally reached the bottom. It was a few meters of beach, surrounded by rocks, with huge waves here too. I only dared to go in a little because the waves were so big, and the water circled around this small area. We agreed that I would go up to the restaurant and film Zoli from there as he played in the water. I went up, but from above, I couldn’t see him exactly, so I had to walk back a bit; meanwhile, my water bottle slipped from my hand and almost rolled down into the depths. There was a small protrusion from which I could make a few videos. He came up then too; we drank two fruit smoothies and just admired the sea waves, watching how the surfers tried to ride them with varying success. I could watch this quietly for hours. Below the restaurant, but up on the rock, there was also a section with sun loungers and a pool where you could spend the whole day, like a separate beach overlooking the sea, for an entrance fee of 100,000 IDR.

However, we continued on to the next place, which according to Google Maps was just a minute away. I asked locals and it turned out that there was only this one beach there – which Google calls Suluban Beach, and Uluwatu is the same.
I quickly re-planned and we rode the motorbike to Nyang Nyang Beach. Here, you could drive down in exchange for a donation of any amount. The road was so steep that about halfway down I got off because I was sliding on the seat onto Zoli so much that I decided to walk instead. It took a good ten minutes to get down on foot; it felt like walking on an almost vertical path in places. This was the last and the most beautiful beach we saw in Bali. The weather was kind too, it didn’t rain at all, although the sky was occasionally cloudy to make the pictures even better.

There were waves here too, and Zoli enjoyed it like a little kid, and we recalled that Lacika might have been carried out from here in his arms (see one day’s swim on the Azores). There were also a few rocks where you could pose, watch paragliders, and I classified the crab species that appeared.

A few hours later, on the way back, we stopped at a place called Karmafree, which I had already spotted twice before, to eat something because we didn’t know if there would be a chance to eat elsewhere due to the trip home starting in the evening. Although at European prices, we ate something tasty.

A few days ago, I booked tickets online for the Kecak dance performance at the Pura Luhur Uluwatu temple. I also wanted to see the temple; the show started at seven, and the plan was to arrive around five, look around, then watch the performance, return the motorbike by nine, then hotel, pack up, and head to the airport. Well, this might work in Europe, but of course, we are in Asia.

We arrived at the temple by five, that was fine. There was also a show starting at six, which explained the crowd, but I thought okay, we still have time. We walked around the area; there is a huge park around the temple. Everywhere there were posted rules for interacting with the monkeys, with pictograms as well, which Zoli, of course, did not pay attention to, for example, no glasses on your head. A guard even warned him – he didn’t listen to me, although if I remember correctly, we had a similar case back in India with Eszter and András. For a while, there was no problem. At the end of the tour, we sat down, waiting for the show to start, when a monkey came from behind, jumped on his back, and stole the glasses off his head. He was a bit surprised A guy came over and said we should tell the guard, maybe he can get them back from the monkey. That’s what happened, and we did watch as the monkey leisurely chewed the end of one arm of the glasses. But they remained usable despite that.

In the meantime, a line formed for the performance, so we joined it. While we waited, the sun went down, so the perfect day was complemented by a sunset that supposedly everyone should see at least once in Bali. It was cheesy but if we look not only at the picture but also at my mini video, it’s not so idyllic considering the crowd we experienced it with.

We finally got into the performance, which was in an amphitheater, completely full. I told Zoli that we should stay on the edge because if we wait for the delayed performance plus the traffic jam afterward, our original plan will be ruined. Although we were only about 10 km from the hotel, Google planned a 40-minute trip. So we did just that and played it safe, only watching the first quarter of the performance, which Zoli didn’t particularly mind. I would have watched the whole thing. There were no instruments, 50 men chanting “cak-cak,” and a few costumed dancers performing the Hindu Ramayana stories.

We returned the motorbike, and there was a small traffic jam anyway because we overtook the big crowd from the performance. Zoli really adopted the Balinese motorcycling style; we also occasionally rode on the sidewalk in traffic, like the locals. We walked back to the hotel, showered at the spa, then I called a Grab to take us to the airport. The second driver managed to arrive because the kecak performance ended in the meantime, and the whole peninsula got jammed. Our driver said this happens regularly. We successfully made it to the airport, fortunately we quickly got through all the stations, the immigration was completely automatic, for example. Just a relaxed 23 hours left and we’ll be home.

A Az utolsó, tökéletes nap bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Reggeli után Zozó eldobott jógázni, a szállásunktól pár percre van egy Iyengar jóga stúdió – Desi Yoga Bali. Sajnos a vezető szenior tanár nem tanított, de ettől függetlenül ki akartam próbálni. Voltunk kb 10-12-en, a világ minden tájáról. Az óra ok volt, közben annyira esett, hogy néha nem hallottam a tanárt. 150e IDR egy óra ára , cc. 3e Ft.

Zozó várt rám az esőben óra után az eresz alatt. Esőkabát fel, mondjuk igazából csak dísznek van, mert úgyis vizes leszel. Beültünk egy rendes kávét meginni egy helyre, majd hazamotoroztunk.

Az erkélyen ülve figyeltem mikor derül ki és válik újra láthatóvá a sziget. Elég szürke volt az ég. Olyan fél három körül elindultunk, bár még esett. Először tankoltunk, amit lehet műanyag üvegből  – sok helyen kapható -, vagy van mini, valami tekerő-szerkezetes benzinkút vagy a számunkra is ismert kúton. Csak a kút alkalmazottja kezelheti a benzinadagolást és szigorúan készpénzzel fizetsz érte.

A hotelből és még elég sok helyről látszik egy nagy szobor, ami a GWK parkban található. Visnu istent, aki a világmindenség fenntartója, védelmezője és az anyagi teremtés legfőbb elve ábrázolja Garudán, a mitológiai sas formájú emberen. 121 méter magas a szobor. Ezen kívül még van egy külön Visnu és egy önálló Garuda szobor is, illetve rögtön a bejáratnál egy hármas is, Visnu és feleségei. A parkban volt még egy amfiteátrum, ahol előadás volt, kicsit belehallgattunk – Zoli nem bírja ezt a zenét, meg is jegyezte, hogy ha van 6 “tányér” az ember előtt, miért mindig csak ugyanazt üti? A szobrok közötti téren egy nagy sátorban gyerek karaoke ment, na azt nem hallgattuk meg. Vettem a kiállitóknál két helyi sütit, de nem voltak finomak.

A park után még egy múzeumba elmentem volna, de túl sok időt eltöltöttünk ott, így arra már nem maradt idő. Kerestem egy beach-club éttermet, a Locca nevűbe mentünk el. Az odaút kihívásokkal teli volt, volt egy olyan szakasz, ami mellett a legkátyúsabb magyar út is kiváló aszfalt, és ami a legdurvább, hogy ez egy fő út volt, rendesen dugó is volt rajta.

A beach clubnál regisztrálni kellett, majd kaptunk egy asztalt. A neten találthoz képest megváltozott az étlap, azért tudtunk választani. Innen csak bámultuk a tengert, majd részben a naplementét, ami a fáktól nem látszódott teljesen. Hazafelé csak az út-instrukciókat mertem mondani Zolinak, nagyon kellett koncentrálni, ugyanazon a kátyús úton kellett visszafelé is jönnünk, nem volt másik alternatíva. Szerencsésen visszatértünk a szállásra.

In English:

We woke up early and went down for breakfast, where there was again a strange local specialty: made from rice flour and served with palm sugar syrup, it looked like some kind of pudding-like mush, but it tasted good

After breakfast, Zozó dropped me off for yoga; there is an Iyengar yoga studio just a few minutes from our accommodation – Desi Yoga Bali. Unfortunately, the lead senior teacher was not teaching, but I wanted to try it anyway. There were about 10-12 of us from all over the world. The class was okay, but it rained so much that sometimes I couldn’t hear the teacher. The price for one hour was 150,000 IDR, about 3,000 HUF.

Zozó waited for me after the class in the rain under the eaves. Put on a raincoat, although it’s really just for show because you’ll get wet anyway. We sat down to have a proper coffee somewhere, then rode back home on the motorbike.

Sitting on the balcony, I watched for when the island would clear up and become visible again. The sky was quite gray. Around half past two, we set off, although it was still raining. First, we refueled, which can be done from a plastic bottle – available in many places – or there is a mini gas station with some kind of twisting mechanism, or at a pump familiar to us. Only the gas station employee can handle the fuel dispensing, and you must pay strictly in cash.

From the hotel and quite a few other places, you can see a large statue located in the GWK park. It depicts the god Vishnu, who is the sustainer and protector of the universe and the supreme principle of material creation, riding Garuda, the mythological eagle-shaped man. The statue is 121 meters tall. Besides this, there is a separate Vishnu statue and an independent Garuda statue, as well as a trio right at the entrance, Vishnu and his wives. In the park, there was also an amphitheater where a performance was taking place; we listened in a bit—Zoli can’t stand this music and even remarked that if there are six “plates” in front of a person, why does he always hit the same one? In the square between the statues, there was a big tent with children’s karaoke going on, which we didn’t listen to. I bought two local cookies from the exhibitors, but they weren’t tasty.

After the park, I wanted to go to a museum, but we spent too much time there, so there was no time left for that. I looked for a beach club restaurant, and we went to one called Locca. The way there was challenging; there was a section where even the most pothole-ridden Hungarian road would be excellent asphalt in comparison, and the worst part was that this was a main road with a proper traffic jam.

At the beach club, we had to register, then we got a table. Compared to what was found online, the menu had changed, but we managed to choose something. From there, we just stared at the sea, then partly at the sunset, which wasn’t fully visible because of the trees.

On the way home, I only dared to give Zoli the driving instructions; he had to concentrate a lot, we had to come back on the same pothole-ridden road, there was no other alternative. We returned safely to the accommodation.

A Legesősebb napunk bejegyzés először a Yogalized jelent meg.