Olvastam, hogy korán érdemes odamenni, mert kígyózó sorok lesznek. Nehéz volt elhinni, végül volt sor, de csak kicsit kígyózott. Iskolás gyerekcsapatok is voltak egyenruhában, nekünk nagyon örülve, különösen Zozónak, aki óriás volt közöttük – amit nem értettem, hogy miért pont vasárnap viszik őket csoportosan a nagy vezért megnézni.

Biztonsági kapun áthaladás, kamera leadás után vezetett és ellenőrzött sorokban kellett haladnunk a mauzóleumhoz. Útközben hallhattuk (volna, ha elég hangos lett volna) az instrukciókat, illetve ki voltak téve táblát, pl. hogy tilos rágózni – ez biztos valami imperialista dolog lehet, hogy ennyire tiltották..

Maga a mauzóleum meglátogatása kb. 5 perc volt, mert betereltek, sapkát, kapucnit le, síri csendben kellett végigmenni az üvegkoporsó körül, végig katonák álltak őrt és rád szóltak, ha valami nem megfelelőt csináltál.

A mauzóleum épülete körül van egy park, illetve egy egy pilléres pagoda is, azt megnéztük, majd úgy döntöttünk, hogy a múzeum nem érdekel annyira minket, így azt kihagytuk. Mivel a reggeli kimaradt, így ahogy újra átsétáltunk a régi negyedbe, a tegnapi útvonalon egy cukrászdát találtunk, ahová beültünk. Az egész olyan volt, mint egy habos álom, rózsaszín berendezéssel, megfelelő zenével, csodaszép sütikkel. Igazi csajos hely volt.

Az utolsó ajándékok beszerzése után vissza Linhékhez, bepakolás és irány a reptér, ahol várt ránk egy 8,5 órás Hanoi-Doha repülőút, 2,5 óra szünettel, majd kb. 5,5 óra Doha-Budapest út. 31-én hajnalban érkeztünk vissza Budapestre.

A Hazatérés, indulás Budapestre bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Hanoiba megérkezvén elmentünk Linh-ékhez, leraktuk a csomagot, asszimilálódtunk a 30 fok után a 14-hez és telefonos (Linh) segítséggel hívtunk egy autót, akivel bementünk leégett bőrrel, de már télikabátban a belvárosba. A Temple of literature volt a célpont, amit én szerettem volna megnézni. Ez Konfuciánusz temploma, ez volt Vietnám első nemzeti egyeteme is. Bár már kezdett időközben sötétedni, de még félhomályban is nagyon impozáns volt az épület és a kertek is – öt részből állt, az egyikből juthattunk át a másikba.

A templom után séta a Hanoi régi negyedbe, ahol az éjszakai piac van hétvégente. Itt is mindent lehetett kapni, amit el lehet képzelni, itt valami banános sütiárusok zaklattak minket folyamatosan, úgy, mint Phu Quocon a mogyoróárusok. Megnéztük a hres vonat-utcát is, vonat most épp nem jött, de valóban hihetelenül kevés hely van a házak és a sínek között. Piac után haza taxival és alvás kb. 10 fokban. Közben még lehűlt a levegő és fűtés az max. klímával lehetett volna, de azt nem kapcsoltuk be. Viszont mindketten szuper jót aludtunk a hűvös-hidegben.

A Vissza Hanoiba bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Megérkezett a busz némi késéssel, előtte szóltak telefonon, hogy késnek kicsit. Elvittek minket a sziget déli csücskéhez, ahonnan indult a hajó, mely elvitt minket a sziget-körtúrára. Phu Quoc déli részén van egy 4-5 kisebb szigetből álló csoport, az volt az úticélunk. Az idegenvezető jól beszélt angolul, de még így sem volt minden egyértelmű. Pl. nem tudtam eldönteni, hogy csak megemlíti, hogy van cable car (felvonó), amivel lehet pár szigetre eljutni és mi is megyünk vele, vagy csak a tényt közli. Utóbbi lett, a hajónk a felvonó útvonalát keresztezve haladt, csináltam jó pár képet is róla, elég vagány lehet fentről nézni a tengert.

Az első megállónk nem szigetnél volt, hanem a tengeren, ahol volt fél óra horgászás. Ez nagyon vicces volt, gyakorlatilag aki horgászott, kapott egy nagy műanyag tekercsre feltekert damilt, azon volt egy horog, kaptak csalit, aztán hajrá. Sok sikert nem értek el, a hajón dolgozók, akik ezt heti 3x űzik, fogtak pár halat.

Következő megálló sznorkelezés, amit én tavaly Thaiföldön kipróbáltam, de mivel olyan érzésem volt, hogy nem kapok levegőt, így most már nem is próbálkoztam vele. Zozó elment, mondta, hogy szép volt, korallokat, színes halakat látott. Ebéd a hajón, először csak húsos, halas dolgokat pakolták ki, de azért csak előkerült vega opció is a végére. Ebéd után kikötöttünk egy szigeten, ahol volt kb. másfél óránk fürödni. Nagyon szép hely volt, majdnem fehér homokkal, átlátszó, tiszta vízzel. Időközben a nap is előbújt a felhők közül, és elég jól kezdett égetni.

Utolsó megállónál ismét sznorkelezés, gondoltam kikötünk, és majd ott lehet, de mint kiderült azt a szigetet is megvették, hogy egy szálloda épülhessen, mivel magántulajdonban van már, így nem lehet ott kikötni. Pedig pont ki akartam próbálni úgy a sznorkelt, hogy a lábam leér, hátha hozzászokok az ilyenfajta levegővételhez, de ez nem jött össze. Mivel mindenki lement a felső szintről a vízbe én kihasználtam a lehetőséget és gyakoroltam egyet.

Hazafelé nem vitettük vissza magunkat a hotelhez, hanem megkértem az idegenvezetőt, hogy vigyenek el a piachoz. Persze nem vittek el addig, csak az utazási irodáig, így még kellett oda gyalogolnunk kb. 1 km-t. Újra előjött, hogy nem beszélnek angolul, mikor elmondtam, hogy kérek egy mangó-kókusz turmixot, kihozott a csajszi egy kókuszdiót, hogy ugye erre gondoltam. Ja, hát majdnem.

Taxival visszamentünk a szállásra. Beszaladtam a szemközti kisboltba, ahol már törzsvásárlóként a boltos feleségtől kaptam egy darab kókuszos tekercset (kuki jellegűt), amit éppen evett, a férj meg megdicsért, hogy milyen szép vagyok – annyira cukik voltak. Bármit vettem ott, minden 40 ezer dongba került összesen, jó üzlet

A szálláson hamarosan a szomszéd orosz banda megkezdte a bulit, az alkohol fogyásának mértékével nőtt a hangerejük is. Rögtön a szobánk előtt volt a medence, ahol zajlott az egész. Hallgattuk egy darabig, majd csekkoltam az időjárás jelentést és láttam, hogy vihar lesz. Lett is, akkor szerencsére elcsendesedtek, de reggel ötkor újrakezdték. Szuper volt..

A Szigettúra és buli bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Mivel útba esett, megnéztük Doung Dongban (ez a tőlünk kb. 4 km-re lévő város neve) lévő Cao Dai templomot. Ezen vallás érdekessége az, hogy azt tartja, hogy minden vallás egy és így Buddhától Jézuson át a hindu istenekig minden megtalálható a templomban. Hát, gyakorlatilag kívülről láttuk csak, mert ugyan nyitva volt és be is mentem, de bent nagyon fura volt: volt benn egy étkezőasztal, motorok, bicikli, állványon ruhák, egy színes, hajónak kinéző, de kerékkel bíró jármű, egy nőt láttam hátul egy kisgyerekkel, de nem reagáltak a köszönésemre, így kijöttem. Kívülről szép színes volt.

Elsőként az Ong Nang strandot néztük meg. Itt fürödtünk, pihentünk vagy két órát, majd továbbindultunk, hogy akkorfelfedezzük a többi északit is. Az úton továbbindulva a Bai Dai strandot kerestük. Közben elhaladtunk egy hatalmas szeméttelep mellett, ahol közvetlenül mellette éltek is emberek, illetve lehetett látni, hogy válogatják a szemetet. Ettől függetlenül nekünk a szigeten soknak tűnt a szemét, sajnos a tengerben is néhol nejlonzacskók, papucsfelek és egyéb dolgok úszkáltak.

Elhaladtunk a Vinpearl vidámpark mellett is útközben, Disney kastélytól kezdve csúszdákig, óriáskerékig itt is sok minden volt látható, de ide nem akartunk egyértelműen bemenni. A strandot sajnos nem találtuk meg, pontosabban ide sem engedtek le, mert a part mentén épült szálloda kisajátította azt, és az őrök elzavartak minket. Az egyik annyit tudott mondani angolul, hogy turn left, 4km, azaz fordulj balra és 4 km, így elindultunk abba az irányba. Strandot azt nem, csak kikötőt találtunk, és a sziget északi pontját, ahonnan már láttuk a kambodzsai partokat.

Mivel már benne jártunk a délutánban ettünk egyet, Zozó egy két embernek elegendő tintahalat, én meg grillezett okrát, de az is két emberes volt. Hazafelé vettük az irányt, közben útba ejtettük a Su Muon pagodát is. Ez a templom fenn van a hegyen, kicsit kalandos volt a motorral, rajta ketten felmenni nekem, de kibírta a moci.

Vissza a szállásra, némi pihenés a sötétben, mert áramszünet volt, majd este be a piacra. Egy vega étterembe mentünk, ahol szintén olyan kajafeliratok voltak, hogy vegán kacsa, vegán disznó, stb. Ahogy leültünk, a mellettünk lévő pár éppen felállt, az ételükhöz nem igazán nyúltak, szerintünk nem tudták, hogy ez vega étterem és nem flancolásból hívják vegán disznónak az ételt.

Sétáltunk egyet, betértünk egy boltba is pl. papírzsepit venni, majd indultunk volna vissza a motorhoz. Közben elkezdett esni, amit én korábban láttam az időjárás-jelentésben, de nem vettem komolyan. Megálltunk egy eresz alatt, és vártuk, hogy elálljon. Jó kis vihar kerekedett, ami kétszer úgy tűnt, hogy eláll, majd újra rákezdett. Kérdeztem is Zozót, hogy ugye nem eshet annyi eső, hogy ne tudjunk motorral hazamenni? Hát majdnem rászóltam. Minimálisan esett mikor elindultunk, egy darabig minden oké volt, majd látjuk, hogy dugó alakul. Aztán megláttuk a város valószínű legmélyebb pontja, ahol azelőtt két nappal este iszogattunk, most vödörrel merték ki a vizet a helyről. Az utcán a teherautóknak ért kerékmagasságig a víz. Vietnámi módra át a bal oldalra, fel a járdára, motorral azt is lehet, sőt simán ledudálják a gyalogost a járdáról is.

Mivel nemcsak a mi ötletünk volt ez, így itt is kialakult némi dugó, pár centire haladtunk el egy halárus mellett, ott nagyon örültek nekünk, hellóztak, integettek. Elég durván néztek ki a jóformán úszó autók, Zozó ahogy letette a lábát, mondta, hogy kb. bokáig ért a víz (a járdán). Nagyon ügyesen kinavigált minket a mederből, kb. 100 m szakasz volt ilyen, utána simán hazamentünk. Szerencsére volt meleg víz a szálláson és addigra már áram is.

A Born to be wild, azaz újra nyeregben bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

A szálláson úgy fogadtak minket, mintha kettő után érkeztünk volna, a normál szállás elfoglalási időben és rögtön megkaptuk a szobát. Ennek nagyon örültünk, mert eléggé fáradtak voltunk, így le is feküdtünk egyet aludni. Közben elkezdett az eső is szakadni, amúgy sem tudtunk volna mit csinálni. Normálisan ez nem az esős évszak itt, de ahogy nem nagyon akart elállni, rákerestem, és elég rossz időt mondtak mindhárom itt töltendő napunkra. Ez annyira elkeserített, hogy rákerestem a repjegy átfoglalására is, mint opció. Aztán csak abbahagyta az eső, mi meg végre kimozdulhattunk. Béreltünk egy motort a szálláson és irány a város.

Kinéztem egy kávézót, ahol bár meleg kávét kértem, de jegeset kaptam, sebaj. A smoothie legalább finom volt – mangó éspapaya. Majd érkezésből sikerült megtalálni az egyik nevezetességet, egy sziklás részen épült templom, ahol a halászok szoktak áldást kérni. Hazafelé vettük az irányt, útba ejtve a legközelebbi strandot, bár ekkor még nem volt rajtunk fürdőruha, így csak szétnéztünk.

Linh ajánlott nekünk itt partokat, így gyorsan eldöntöttük, hogy megnézzük azt, ez a sziget túloldalán van. Hazamentünk, átöltöztünk és irány a Sao beach. Jó fél óra motorozás után odaértünk, ez egy fehér homokos part. Volt egy hinta az egyik pálmafán, megörültem neki, csináltunk pár képet, majd odapattant egy fickó, hogy 20e egy fotó, ahogy felálltam láttam, hogy tényleg rá is van írva. Kifizettük. A parkolás akkor volt ingyen, ha fogyasztottál a parton lévő étteremben – ami nagyon rossz volt.

Némi fürdés és ejtőzés után úgy döntöttünk tovább megyünk és megnézzük a Khem beachet, ami nem messze van. A nap a felhők fölött sütött, így pont kellemes volt az idő, nem izzadtunk. Google barátunk navigált a strandra, csak azt nem vette figyelembe, hogy időközben ezerrel építkeznek a szigeten, és ahol a parton egy ötcsillagos szálloda épül, azt kisajátítják és onnantól megszűnik a szabad strand, így a Khem beachre nem jutottunk el, mert ahol lementünk volna ott építési terület volt és/vagy nem engedtek le az őrök. Minden nagyobb hotelt őrszolgálat vigyáz.

Visszamentünk a hotelbe, ejtőztünk egyet, majd este, már sötétben bementünk a városba. Mi a várostól jó 5-6 km-re lakunk, így motorral tudunk oda közlekedni csak. Itt a környéken egy szemben lévő helyi bolton kívül nem sok minden van, meg néhány szállás még. A városban esténként van éjszakai piac, az volt a fő célpontunk és hogy ott együnk valamit – a hotelünkben csak reggeli van. A piac a szokásos bóvliárustól kezdve a thai jégkrémrollóig, smoothieárusig minden van. Kb. nyolc olyan stand van, ahol valamikbe forgatott mogyorót árulnak, standonként 3 ember akar kóstoltatni, de csak azért sem kóstoltunk. És természetesen rengeteg seafood (polip, hal, csiga, homár, sün, egyebek), amit lépten-nyomon árulnak. Megkóstoltunk egy pálmából készült édességet, egynek jó volt. Majd itt is teszteltük a vietnámi pizzát, nekem a sült édeskrumplin kívül kb. ez volt a vega opció. Aztán Zozó evett polipot és valami sült kolbászszerű dolgot. A mangóturmix sem maradhatott el.

Később még beültünk egy bárba, ahol európaiak voltak a csaposok és a vendégek is csak külföldiek voltak. Olyan volt, mintha a Balcsinál ülnénk egy bárban, európai discozene is szólt. A szálláson nem volt meleg víz, ami miatt a zuhany nem esett annyira jól, hiába van kinn jó idő. Szúnyogok itt is vannak szép számban, de elég jó a riasztó, amit vettünk ellenük.

A Irány Phu Quoc bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Az épület nekem nagyon tetszett, 4 emelet, lépcsőn haladsz lefelé, miután körbejártál egy emeletet. Eszközök, növényekről képek, réges-régi eredeti kézzel írt könyvek az orvoslásról, ilyesmik voltak kiállítva. Az egész egy 15 perces ismeretterjesztő videóval kezdődött. Amikor leértünk kaptunk gyógynövényes teát- gombából és lótuszból, illetve itt is lehetett vásárolni, de ez nem az a nyomulós merchandising volt, mint a túrás.

Hazafelé hűsöltünk egyet egy kávézóban, majd elmentünk egy túraleírásban talált inkább teabolthoz, mint múzeumhoz, de végül oda nem mentünk be. Hazasétáltunk, Zozó lepihent, én lementem az öt percre lévő plázába. Hát, ez olyan volt, mint az Ázsia Center, mindent lehetett kapni, sok értéktelen, apróságot is. Kis idő után meguntam és én is pihentem egyet az este előtt.

Utolsó esténkre szerettem volna programot szervezni, elsőként egy Saigon folyón vacsorát próbáltam foglalni, de azt nem sikerült, akik előre gondolkodtak, azok már mind lefoglalták, így nem volt hely. Végül találtam egy gyalogos streetfood túrát. Bár ahogy írtam, előző este már pizzát ettünk, de gondoltam adjunk egy utolsó esélyt. Mondanom sem kell Zozó mennyire volt lelkes ettől. Mindenesetre tíz perccel az indulás előtt már ott volt értünk a hotelben az idegenvezetőnk, Nana, aki jól beszélt angolul (végre). Taxiba pattantunk és átmentünk a 3-as körzetbe. Ekkor még eléggé esett az eső, de később szerencsére elállt. A lábam feketére színeződött a szandiban a túra végére, élmény
volt kefe nélkül megmosni.

Szóval az első állomás egy olyan hely volt, ahol tavaszi tekercset ettünk. Nana azzal nyitott, hogy van-e ételallergiánk, illetve miután mondtam, hogy nem eszem húst, mondta, hogy semmi gond, megoldjuk. Így is lett. A tekercs úgy néz ki, hogy kapsz rizspapírt, zöld leveles friss növényeket, rizstésztát, kimchit, salátát, bétellevélbe csomagolt sült húst, én mogyorót, sült hagymát, ezeket egybepakolod és vagy (büdös) halszószba vagy szójaszószba (vega opció) mártogatod. Nagyon finom volt.

A következő állomás egy leginkább a derelyéhez hasonlító húsos-rákos batyut evős hely, én ott sült rizspudingot kaptam. Itt már elkezdtünk aggódni, hogy hogyan fogjuk bírni, ha már a 2. helyen tele vagyunk? Láttuk hogyan készül a „batyu” is, nagyon szakszerű mozdulatokkal seperc alatt elkészítette a néni, látszott rajta, hogy nem ma kezdte. A kaják neveit nem jegyeztük meg. Egyedül a morning glory nevét kértem Nanától, hogy írja meg, mert azt szeretnék majd venni, ha lehet kapni az Ázsia Centerben. Kíváncsi leszek, mert eddig több helyen többféleképpen nézett ki.

Harmadik állomás egy cukornádszirupot ivós hely. Ezt már az első India óta ki akartam próbálni, de nem igazán mertem, na most megvolt. Passion fruittal ízesítve jó volt. Még le is fóliázták a tetjét, Pikachus és Micimackós fóliával. Utána bánh mi következett, amiből egy kisadagot kaptunk (szerencsére), Zozó húsosat és tojásosat. Ez is a legjobb volt, amit eddig ettünk. Az állomások között sétáltunk az egyik helyről a másikra. Nana elvitt minket egy kívülről eléggé gettónak kinéző helyre, kicsit mintha a Hős utcában sétálgatnánk érzésünk volt. Ez egy amerikaiak által a háború környékén épített lakótelep volt, ahol a nekik dolgozó vietek laktak. Egy ilyen lakás kb. 35-40 nm, a havi lakbér olyan 60eFt körüli. A középréteg lakik itt. A legviccesebb, hogy a lépcsőknél van rámpa, ami kiderült, hogy azért van, hogy a motorokat fel tudják vinni. Láttunk nappaliban tárolt motort..

A következő állomásunk itt a telepen volt egy szuper seafood-os hely. Ahogy odaérkeztünk Zozó mellé pattant és megsimogatta a karját egy rózsaszín pólós, vélhetően langyi srác, ő valami kisfőnök lehetett, mert nagyon intézkedett, vártam, hogy még odajön, de aztán csak megmutatta hová üljünk és többet nem foglalkozott velünk. Kagyló és tarisznyarák olló volt a menü, én ehettem morning glory-t, bár addigra már teljesen jóllaktam. Zozó elmondása szerint ez is jó volt. A mellettünk lévő asztaloknál mindenféle méretű és formájú csigákat ettek.

A következő állomás a vietnámi pizza volt. Ez egy rizspapír, amire pakolnak többféle apróra vágott zöldséget és húst/tojást. Az egész ropogós, ha megsütötték nyílt lángon, utána félbehajtják, felvágják, szószt rá és eheted. Ez egy palacsinta méretű. A pizzát már a virágpiacon ettük, ahol megtudtam, hogy a brutálisan kinéző virágköltemények közül, amit lépten-nyomon lehet látni, a fehér és/vagy lila színűek mennek temetésre, a többi dekorálásra van. Kaptunk Nanától egy lótuszt ajándékba és megkóstoltuk a nyers lótuszvirág magját is.

Az utolsó állomásunk egy rizstésztás sütős hely volt, ahol Zozó sima kókuszos, én meg banános vékony rizskorongot választottam, amit két „lapát” között kellett nekünk a nyílt tűz fölött folyamatosan forgatva megsütni. Miután kész lett egy bambuszból szőtt tálcára rakták, ahol a mutatóujjunkkal fel kellett azt törni és ehettük. Zárásként Nana előhúzott a zsákjából egy kis rizspálinkát, amivel megkínált minket. Hát sokkal jobb volt, mint az első nap bácsi-féle pult alóli. Eltöltöttünk evéssel három órát, Nana taxival visszavitt még minket a szállásra és elbúcsúztunk egymástól.

A Fito múzeum és street food túra bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Egy rövid egészségügyi megálló után megérkeztünk egy kikötőbe, ahol hajóra szálltunk, hogy átmenjünk a „Kókusz” szigetre. Sajnos maga a kikötő és környéke már csalódás volt, eléggé elhanyagoltnak tűnt. Megérkezés után egy mézfarmra vittek, ami annyi volt, hogy leültettek egy helyre, ahol megjelent minden asztal körül egy nő, az előre kikésztett kávéscsészékbe öntött egy teát, beletett egy kiskanál mézet meg propoliszt, ennek eredménye egy ihatatlanul édes lötty lett. Az asztalon volt kitéve kóstolónak aszalt kókusz, ananász, mézes magvak és mézes aszalt banán. Ezeket ehettük, majd beindult a kereskedelem, megjelentek az asztalnál mézzel, és az aszalványokkal, hogy vásároljunk belőle. Mivel a kókusz és a mézes magvak jók voltak, abból vettünk, aztán pár méterrel odébb sétálva persze már olcsóbban adták azt.. Mindig beugrunk, de sebaj. Ja, és a cukros cucc iszogatása közben az idegenvezetőnk előkap egyszercsak egy pitont, a nyakába veszi. Lehet vele fényképezkedni. Két pasi állt fel (Zozó is), a többieket nem érdekelte. Én a kígyókért annyira nem vagyok oda, meg már fogtam is.

A következő állomás botrányos volt, áttereltek egy újabb beülős helyre, ahol láttuk hogy futószalagon zajlik a történet, egy csoport, kb. 10 perc, majd jön a következő. Egyszerre kb. 3 csoportnak van lelültetős helye. Szóval, leültetnek, hoznak gyümölcsöket kistálon: papaya, ananász, guava, sapodilla,
langszat. Ez ok, falatozunk. Majd megjelenik, miután az előző csoportot befejezték két hangszeres ember, meg egy énekes nő, és vietnámi tradicionális dalokat kezdenek énekelni. Ezzel nem is lenne baj, de látszik rajtuk is, hogy ez a megélhetési munkájuk, unott arccal, sorra nyomják a csoportoknak, közben ki-ki tekintve, az egyikük még a telefonját is nézte közben. Jönnek vagy hatan, majd körbejár az egyikük egy kosárral, hogy adjunk borravalót. Ja.

Ezután gyorsan felállítanak, hogy megyünk tovább a kókuszcukorka gyárba. Hajóra szállunk, kikötünk a következő szigeten. A gyárról nekünk enyhén más jutott eszünkbe, mint amit itt láttunk. Egy tetővel fedett helyre megyünk, ami max egy nagyobb ház méretű, oldalfalai nincsenek. Ott megmutatja az idegenvezető, hogy hogyan szedik le kézi eszközökkel a kókusz külső héját és hogyan aprítják fel a közepét egy darálóval. A következő fázis egy présszerű eszköz, ahonnan a levét kinyerik. Utána azt felforralják, némi plusz hozzávalóval (ezt nem jegyeztem meg), ízesítik, kiöntik csíkokban és kihűtik. Majd egy nő kézzel felszeleteli, csomagolja és kész az eladható termék. Tehát mintha otthon az udvaron én is nyitnék egy ilyen gyárat. Természetesen itt is lehetett vásárolni ezt-azt.

Tovább a következő helyszínre, ahol egy még lepukkantabb részen áll pár kicsivel nagyobb, mint póni méretű paci ezerrel felcicomázva és lovaskocsit húzva. Kiderült, hogy azzal megyünk tovább. Hát, kb. úgy éreztük magunkat, mintha a Macskajaj egyik jelenetét forgatnák. Mentünk egy pár percet, utána megérkeztünk egy újabb helyszínre, ahol pálmák mindenütt, ez a hely legalább rendben volt. Ez egyétterem, krokodilfarm, mini állatkert, csónakáztató komplexum volt. Ebéd előtt még elvittek minket a
pálmák között evezős csónakkal egy körre. Négyen ültünk a hajóban, egy vézna néni volt a kormányosunk, néha küzdött, mert először árral szemben mentünk. A víz kb. csokibarna színű volt, néhol szemét figyelt, de még így is ez volt talán a túra legjobb része.

Ebédnél külön ültettek minket, voltak a húsosok és külön asztalnál a vega és halal szekció (halal – arab speciális étrend). Mint kiderült a rajtam kívül vegát választó két csajszi egyike sem vega, az egyik csirkét nem eszik, a másik halat eszik, de a biztonság kedvéért ezt választották. Bőséges volt, természetesen a tojás itt sem hiányozhatott.

Ebéd után volt egy bő óránk, amit leginkább a függőágyban fekve töltöttünk, nem igazán villanyozott fel a krokodilok ketrecbe zárt látványa és a többi állaté sem (béka, tarajos sül). Motoros hajóval vissza a kikötőbe, busszal haza. Még csak nekünk, csak most ajándékként megnéztünk egy pagodát – amit a weboldalakon a túra részeként hirdetnek. Hát, sokan ajánlották ezt a túrát, nekünk egyáltalán nem jött be..

Azt sejtettem, hogy a vietnámi konyha nem lesz a kedvencem, de azt nem gondoltam, hogy Zozónak is elege lesz belőle. Így a szentestei vacsoránkat egy olasz pizzázóban költöttük el Neten találtam rá a helyre, odasétáltunk, de fél órát kellett várni, így addig elmentünk, de felírtak minket a kockás füzetbe. Ahogy sétáltunk sikerült egy igazán szürreális helyet találni, ahol megittunk egy sört: viszonylag jól kinéző design, asztalok az utcán, dobhártyarepesztően üvöltő techno zene és egy dj pár: manga lány kék fonott rasztahajjal és holdjáróban illetve hasonló stílusú fiú. Elég érdekes volt.

A megadott időre visszamentünk az étteremhez, ahol nemhogy csökkent volna, de még nőtt a sor, hallottam, akkor már 50 perc volt a várakozási idő. Mi fél tíz körülre értünk oda, addigra lett is asztalunk. Persze a pincér itt sem beszélt angolul, ami a rendelésben látszódott is – nem azt hozta, nem úgy, aztán elengedtem, hogy kapjak paradicsomszószt a pizza mellé, kaptam helyette az öt sajtos pizzához mézet. Azt nem tudom, hogy így szokták-e enni, vagy ezt értette a kért szószból, de ha a gyümölcsöket sóval eszik, akkor a pizzát miért ne mézzel? Végül sikerült a két pizzát megkapnunk és elfogyasztanunk. Jó volt.

A Mekong delta (a nagy merchandising) túra bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Először megnéztük a Cong Caphe-t, mely egy lánc, Há és a barátnője ajánlotta, kommunista belsőre kialakított kávézó. Kókuszos kávét kértem, direkt kérdeztem, hogy ez ugye meleg, majd kaptam egy nagy pohárban jegeskávét, kókuszjégkásával. Nagyon jó volt, csak lefagyott tőle az agyam..

Tegnap a neten megvettem a Saigon Skydeck felhőkarcolóba a jegyünket, ez után oda indultunk el gyalog. Vietnám jelképe a lótuszvirág, az ihlette a felhőkarcolót is. A 49. emeleten van a kilátó, ahonnan 360 fokos panoráma nyílik a városra. Szmog vagy köd volt részben, valószínű inkább az előbbi, de azért volt némi panoráma. Itt is karácsonyi zene szólt, a Last Christmast szerintem már 100x halottuk idén legalább, illetve volt egy Télapó szán is ruhával, melyet kihasználtunk mi is fényképezésre.

A Skydeck után az Újraegyesítési Palota mellett haladtunk el, ahová végül nem mentünk be. Zozó az út mentén evett egy újabb bánh mi szendvicset, de ez sem nyerte el igazán a tetszését, én egy mangó-banán smoothiet ittam. Továbbmentünk a Vietnámi Háborút bemutató múzeumba, ahol eltöltöttünk pár órát. Fordított sorrendben kezdtük el a kiállítást nézni, így rögtön azzal szembesültünk, hogy a világ országainak kb. háromnegyede kiállt a háború beszüntetése mellett, tüntetések voltak világszerte, köztük
Magyarországon is több helyen. Miután az amcsik által használt vegyi fegyverek (agent orange) több generációra kiható következményeket bemutató részt végignéztük, amelynek a végén két, ennek következtében sérült ember árult kézműves dolgokat, én az erőszakos képeket tartalmazó részt már kihagytam. A legvégén még bemutattak börtöncellákat és kínzási módokat, és kiderült, hogy ahová Saigonból megyünk Phu Quoc sziget, ott szintén volt egy nagy börtönkomplexum. A kiállításon bemutatták Robert Capa képeit is, volt egy rész, ami a háborúban meghalt fotósokról szólt.

A múzeumban találtunk egy vega étterem prosit, ahová a tárlat megnézése után elmentünk. Alig találtuk meg, egy szinte sikátoron kellett bemenni, viszont ahogy beértünk egy nagyon kellemes atmoszféra fogadott, szuper tisztaság, a konyhában a padlóról enni lehetett volna, kesztyűben dolgoztak, stb. Az étlap ugyan vietnámi volt csak, de angolul beszéltek, így rábíztuk magunkat az ajánlásukra. Nagyon jó volt, a végén kértünk még igazi vietnámi csöpögtetett kávét is, amit nem tudtuk, hogy így fognak szervírozni, Zozó felemelte a tetejét, hogy mi az. Erre odajöttek és szóltak, hogy várjunk türelemmel, kb. 10 perc múlva lesz kész a kávénk, addigra csöpög le – két „vidéki” elmegy a fővárosba inni egy presszót. Fizetéskor adtak (volna) egy cserepes rozmaringot is ajándékba – a hely neve Garden Chay volt, azaz vegetáriánus kert– de mivel repülünk még többet, így nem hoztuk azt el.

Mivel a környéken voltunk, és még sötétedésig volt idő elindultunk a saigoni Notre Dame-ot megnézni. Nem engedtek be, csak ha misére mentünk volna, azt nem vállaltuk be, főként nem vietnámi nyelven, így csak kívülről néztük meg, az is fel volt jórészt állványozva felújítás miatt. Annyira cukik, ahol felújítanak, mindenhol kiírják, hogy elnézést a kellemetlenségért (angolul). A bazilika mellett van a központi posta épülete is, amit felfedeztünk. Ez Saigon legrégebbi épülete, egy hatalmas Ho Si Minh festménnyel az egyik falon. Egyébként egy működő posta.

Hazafelé betértünk a Ben Thanh piacra, ahol még a belső rész éppen nyitva volt – itt a kajákon át az ajándéktárgyakig, ruháig mindent lehet kapni, de estére bezárják a belső részt, a piacot körülvevő utcákon nyitnak az utcai éttermek – sátor, vagy csak egy kiskocsi, gyerekszékek és kész is az étterem.

Már majdnem elértük a szállást, mikor betértünk egy sörözőbe, ahol helyi főzésű söröket lehetett inni és lehetett pork belly – hasaalja szalonnás húst enni például, így Zozó bevitt némi számára tápláló ételt is a vega kaja után.

A szállásra visszaérkezve azt gondoltuk, hogy a cuccunk a szobában lesz, hát nem, a lobbyban volt, de megvolt. Elfoglaltuk az új szobánkat, majdnem rendben volt: a hűtőajtót valaki nyitva hagyta, ennek következtében a mélyhűtő egy merő jég volt, miután Zozó bekapcsolta a hűtőt nemsokára tűzforró
lett, így elkezdtem leengedni, várjuk, hogy leolvadjon. Még jó, hogy gyümölcsöt ma nem vettünk.

Tegnap vettünk egy fura gyümölcsöt, a vietnámi nevére ráguglizva kiderült, hogy guáve. Érdekes volt, főleg, miután a mellé adott sós-paprikás cuccot is rátettük. Indiában is így eszik a gyümölcsöket. Ebben a szobában a hűtő dolgok nem működnek: a légkondi egy idő után patakokban kezdte engedni magából a vizet, a falon csorgott le egy villanykapcsolón át, ami nem tűnt annyira biztonságosnak. Lementem a recire szólni nekik, mondta, hogy reggel jön a szaki. Ok, de légkondis szobát kértünk. Mondta a kiscsaj, majd telefonon értesít, megpróbálják felhívni a szakit. Nem hívott, de feljött egy srác, aki angolul ugyan nem beszélt, de hozott egy törlőrongyot, elkezdte feltörölni a vizet a padlóról és a falról, illetve beüzemelte nekünk a felhozott ventillátort. Aztán bekapcsolta a légkondit újra, ami jól is ment egy darabig, majd észrevettük, hogy 30 fokra volt állítva, levettük, újra csöpögött, így most ventilátor megy. Imádom az ázsiai megoldásokat – flexibilis elme, lásd fentebb.

A Saigon nappal bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Kb. egy órás út után megérkeztünk Ba Na Hillsre, ami egy hatalmas komplexum: több felvonó visz fel a hegyre a hídhoz, a francia faluba, a díszkerthez. Fél óra felfelé út után megérkeztünk a hídhoz. Ezt idén júniusban adták át és turistahordák látogatják, ez már a parkoló méretéből is látszott. Szerencsére mivel korán odaértünk, így még kezelhető volt a tömeg. Esküvői fotózás is volt a hídon, bár a menyasszony ruhája szakadt volt az uszály részen, gondolom nem direkt.

Lent még azt gondoltuk a híd után végzünk, de mivel időnk még volt így körbenéztünk. Láttunk egy hatalmas fehér márvány(?) Buddha szobrot, szerelem kertet, pagodákat. Siklóval mentünk a kertektől tovább, majd újabb felvonó és megérkeztünk a francia faluhoz. Kicsit olyan érzésünk volt az egésztől, hogy mindent ide tettek egy helyre: adott volt a gyönyörű erdős-hegyes természeti környezet, készült a híd, csináltak kerteket, bobpályát, vidámparkot, sörházat, öt csillagos szállodát, francia pékséget, mindenféle éttermet. Ettől függetlenül szépen meg volt az egész csinálva, minőséginek néz ki és még mindig építik. Simán egy napot is itt lehetne tölteni, nekünk volt kb. két óránk.

A felvonó lefelé egy másik vonal volt, ez is kb. félóráig tartott, vízesés, patak és sűrű erdő fölött, néha félelmetesen magasan. A sofőrünk már várt minket és elvitt a Da Nang reptérre, hogy továbbutazzunk Saigonba. Két héten belül nekem ez az ötödik repülésem és lesz még négy, ebből kettő domestic, kettő meg hazafelé már.

Saigonban (hivatalosan Ho Chi Minh City) leszállás után megtaláltuk a buszmegállót, ahol jól kinéztem korábban, hogy a 152-es busszal el tudunk jönni a szállás környékére. Ott állt egy reptéri buszos jegyárus nő, akit azért megkérdeztem, mondta az nem jó nekünk, jön egy másik, a 109-es 15 perc múlva. Hát jött is, mint kiderült ez nem közösségi busz volt, hanem egy reptéri transzfer busz, ami drágább, de legalább nem kellett az arconvágós 32 fokban 15 percet sétálni csomagokkal a szállásig. A cuccaink nagyobb részét Linh-nél hagytuk és két normál hátizsákkal és a laptoppal utazunk (10 nap).

A szálláshoz egy sikátoron keresztül találtuk meg az utat, szerencsére itt nagyon jól beszélt a recepciós angolul. Viszont kiderült, hogy mégsem abban a hotelban leszünk, amit foglaltam, hanem egy testvérhotelban, vele szemben. A szoba ok, a zuhanyzófüggöny viszont tabu, nem nyúlhatunk hozzá (az én kérésemre), mert már ránézésre is megfertőz, de ez néha Magyarországon is így van. Utálom a zuhanyfüggönyöket.

A hotel, ugyanúgy, mint a Hoi An-beli cipő nélküli, azaz belépés után leveszed a cipőt, egy szekrénybe elteszed és mezítláb/zokniban mész fel a szobába. Kicsit fura, de itt is sok helyen ezt így szokták, van, hogy boltokban is le kell venni a cipőt, a templomokban pedig alap, hogy igen.

Kaptunk mindenféle ajánlatot, tippet, egy listát helyekkel, amelyek között volt vega étterem is. Az étteremlista fele vega volt igazság szerint. Ki is próbáltuk az egyiket. Cipőt levesz és földön ülős hely volt, ahol egy farmer miniszoknyában azért kihívás volt ülni, de megoldottam. Szuper volt a kaja, a kedvenc Thaiföldön megismert mangósalátámat ettem. Ami fura volt, hogy az étlapon így szerepeltek a kaják, pl. amit én ettem: roston sült csirke sült gombócokkal, tényleg csirkének nézett ki, de persze szejtán volt.

Sétáltunk egyet, mivel már besötétedett, elmentünk a piacra, majd betértünk egy élelmiszerboltba is, eddig ilyenben sem voltunk. Rögtön mellettünk termett egy segítőkész eladólány, aki tartotta a hűtőajtót pl., meg ilyenek. Saigon elsőre nagyon tömény: forróság, szmog, szagok, látvány, őrült forgalom, utcán evés, első patkány, villódzó fények, neon, üvöltő diszkózene, árusok tömkelege. Holnap nappali fényben is megvizsgáljuk.

A Ba Na Hills bejegyzés először a Yogalized jelent meg.

Ma motort béreltünk a szállásadó kedves néninktől és elindultunk az egy óra útra lévő My Son (ejtsd: mi-szon) templomegyütteshez, ami olyasmi mint Angkor, csak kisebb és az építészete más, szóval majdnem ugyanaz. Hát az út másfél óra volt, a jól bevált Zozó vezet én telefonról navigálok módszerrel haladtunk. A mai sisak egy fokkal jobb volt, nem akart állandóan leesni rólam, viszont a motor nagyon kényelmetlen volt mindkettőnknek.

A templomoknál nem lehetett kártyával fizetni, csak készpénz, ahogy sok más helyen is. A bejárattól nem messze kis elektromos buszok vártak és vitték föl a 2 kilométerre lévő helyszínre a turistákat. Szerencsére itt nem voltak olyan sokan. Kb. másfél óra alatt bejártuk az egészet, megnéztük a romokat, majd indultunk haza egy másik útvonalon. Zozó teljesen átvette az itteni vezetési stílust – ha előzök dudálok, hogy jelezzem, hogy jövök, ha kanyarodok, először kis ívben balra, majd utána tovább, jobbról előzés, szembeforgalommal haladás néha. 

Hoi Anba visszaérve a strandra mentünk, amitől a szállásunk gyalog egy óra sétára lett volna. A parkolóban a külföldiek valószínűleg magasabb tarifát fizettek, mint a helyiek, a parkban 5.000 dong, azaz 60Ft volt a parkolás, a strandon 40.000dong, azaz 480Ft. Számlát persze nem kaptunk egyikről sem, mint ahogy sehol sem adnak. A part igazi majdnem fehér (világosbarna) homokos part, bár 27 fok volt, nem sokan fürödtek a szeles idő miatt. Bemerészkedtünk a vízbe, én rövidesen ki is jöttem, Zozó tovább bírta. Mivel ez már délután négy felé volt megebédeltünk a tengeri kilátással bíró parti étteremben.

Ezután bementünk a városba, hogy a sétálórészről készítsünk világosban pár fotót, majd hazajöttünk letenni a motort. Estére Há hívott minket az új éttermének a megnyitójára, ahol Zozó evett-ivott, én még tele voltam az ebéddel.

Ma sokkal kevesebben voltak a városban, ami azért fura, mert péntek este van, de azért így is rengeteg a turista. Lépten-nyomon el akarnak adni a helyiek valamit: képeslapot, hajókázást, happy hourt, vacsorát, stb. A sétálórész mivel a folyóparton van, este nagyon jól néz ki a kivilágított hajókkal, illetve sok lámpás úszik a vízen és lampionok szerepelnek a fákon is. Sajnos nincs olyan eszközünk, ami sötétben normális képeket készítene, de azért próbálkoztunk.

A My Son bejegyzés először a Yogalized jelent meg.