Ma végre a hotelban reggeliztünk. Elég érdekes volt a felhozatal, egy csomó olyan kaja volt, ami kb. meleg főételnek is jó lenne, pl. leves, sültek, csirke, stb. Reggeli után medencézés, mindkettőben fürödve.
Zoli látta a youtube-on, hogy Seminyakban van egy magyar étterem, szerette volna kipróbálni a lángost, így egy óra után hívtam egy grabet, aki elvitte oda. János vezeti az éttermet. Kicsit fura volt lángost enni Balin, új-zélandi extra zsíros tejföllel, mellé citromos balinéz sört, Bintangot kortyolni, miközben Prognózis szól a háttérben 
Elmentem mosdóba, ami a szomszédos szupermarketen belüli pékségben egy műanyag függöny mögött volt, de nem lepődtek meg rajtam, hogy oda megyek be. Beszélgettünk a tulajjal, mondtuk neki, hogy megyünk tovább onnan a Tanah Lot templomba. Kérdezte, hogy házasok vagyunk-e, mert ha nem, ne menjünk oda, mert nem leszünk együtt utána. Zoli nem hisz az ilyenekben, mondjuk én sem nagyon, így ez nem tántorított el minket.
Az újabb grab sofőrünk nagyon beszédes volt, rákérdeztem erre a hiedelemre – a net szerint átokra -, mondta, hogy ő helyi, és ráadásul abban a körzetben is lakik, ahol a templom van, és nem igaz. Azt mondta azért találták ki, mert sok fiatal pár járt oda naplementét nézni, túl sokan, túl sok időt töltöttek ott, így kellett valami amivel elriasztják az ember tömegeket
A templomban jó szokás szerint volt helyi és turista belépő, amit persze csak készpénzzel lehetett fizetni. Ott realizáltuk, hogy kissé alulterveztük a napot, mert arra számítottunk, hogy majd lehet kártyával fizetni. A grabet közben át tudtam állítani kártyára, mivel a tegnap este vásárolt nagyon olcsó e-sim kiválóan működik. Milyen jó, hogy már nem kell fizikai SIM kártyával bajlódni..
Bejutottunk a templomba, amit úgy érsz el, hogy először végighaladsz egy falunyi bolton, büfén. Végül megpillantottuk, de sajnos a magas vízállás miatt (lehet amúgy sem?), de nem lehetett oda bemenni, így csak messziről láttuk. Ez egy kb. 16. században épült templom, a sofőr szerint nagyon szakrális hely, a tenger istenének építették. Azt is megtudtuk, hogy a védelme érdekében először körbe rakták hullámtörő betonformákkal, amit, hogy természetesebb hatású legyen, bebetonoztak szikla formájú kövekre.
A templom ugyan egy sziklán áll, de körülötte egy nagy komplexum van, a boltok mellett
vannak szentélyek, szép park, még egy másik templom is. Körbesétáltunk, néztük a hullámokat és vártuk a naplementét. Közben felfedeztünk egy kávézót, ahol két cibetmacska rohangált a pulton. Aztán láttuk miután leültünk, hogy még másik kettő is van. Megkóstoltuk a kopi luwak kávét, megsimogatta Pablo Picassot és Jack Nicholsont, ugyanis így hívták a pultos fiú cibetmacska kedvenceit.
Közben eljött az idő a naplementéhez, ami nem jött össze, mivel egy felhő jól kitakarta azt. Elindultunk vissza, hívtam egy grabet, amibe némi séta után tudtunk csak beszállni, mert a helyi sofőröket támogatandó nem engedik őket beljebb este a templom környékére, legalábbis ezt mondták nekünk. A kb. 20 km távot kicsivel több, mint egy óra alatt tettük meg a dugó és útelterelések miatt.
Gondolkoztunk hazaérve, hogy vacsizzunk-e, de mivel Zoli bedobta, hogy menjünk indiaiba, amit én bárhol és bármikor bevállalok, így ettünk egy nagyon finom, ugyan budapesti árú indiai vacsit.
In English:
Today we finally had breakfast at the hotel. The selection was quite interesting, with a lot of food that could easily serve as a hot main dish, like soup, roasts, chicken, etc. After breakfast, we went swimming, using both pools.
Zoli saw on YouTube that there is a Hungarian restaurant in Seminyak, and he wanted to try the lángos, so after 1:PM I called a Grab to take us there. The restaurant is run by János. It was a bit strange to eat lángos in Bali, with extra fatty sour cream from New Zealand, sipping lemon-flavored Balinese beer, Bintang, while Prognózis was playing in the background
I went to the restroom, which was inside a bakery within the neighboring supermarket, behind a plastic curtain, but they weren’t surprised to see me go in there. We talked with the owner and told him we were heading next to the Tanah Lot temple. He asked if we were married because if not, we shouldn’t go there since we wouldn’t be together afterward. Zoli doesn’t believe in such things, and neither do I really, so that didn’t deter us.
Our new Grab driver was very talkative; I asked him about this belief – according to the internet, a curse – and he said he was local and even lived in the district where the temple is, and it’s not true. He said it was made up because many young couples used to go there to watch the sunset, too many people spending too much time there, so they needed something to scare the crowds away
At the temple, like I many Asian countries, there were separate local and tourist entrance fees, which, of course, could only be paid in cash. That’s when we realized we had somewhat underestimated the day because we expected to be able to pay by card. Meanwhile, I was able to switch Grab to card payment since the very cheap e-sim I bought last night works excellently. How nice it is that you no longer have to bother with physical SIM cards…
We got into the temple, which you reach by first passing through a village-sized number of shops and snack bars. Finally, we spotted it, but unfortunately, due to the high tide (maybe it’s always like that?), it wasn’t possible to go inside, so we only saw it from afar. This is a temple built around the 16th century; according to the driver, it’s a very sacred place, built for the god of the sea. We also learned that for its protection, it was first surrounded by wave-breaking concrete forms, which were then concreted onto rock-shaped stones to give a more natural appearance.
The church does stand on a rock, but around it there is a large complex, with sanctuaries next to the shops, a beautiful park, and even another church. We walked around, watched the waves, and waited for the sunset. Meanwhile, we discovered a café where two civet cats were running around on the counter. Then, after we sat down, we saw that there were two more. We tasted the kopi luwak coffee, and I petted Pablo Picasso and Jack Nicholson, as those were the names of the barista boy’s civet cat pets.
Meanwhile, the time for the sunset came, which didn’t happen because a cloud covered it well. We started back, I called a Grab, which we could only get into after some walking because, to support local drivers, they don’t allow them further in the evening near the church area, at least that’s what we were told. We covered the approximately 20 km distance in a little over an hour due to traffic jams and detours.
When we got home, we thought about having dinner, but since Zoli suggested going to an Indian restaurant, which I’m always up for anywhere and anytime, we had a very delicious Indian dinner, albeit at Budapest prices.