Délig kellett elhagynunk a szállást, engem meg hat óra alvás után kidobott az ágy, elmentem egy utolsó futásra Ubudban. Valószínűleg ha megint eljönnék ide, egy másik arcát látnám ennek a helynek, mint amit most mutatott. Nekem a régi épületek, ősi vagy nem annyira ősi templomok, vízesések, a helyi warungok adják meg a báját, leszedve róla a nyugati ember által létrehozott, meg általa elvárt nyugati életérzést.
Dél körül hívtam egy grabet, hogy vigyen minket Uluwatuba, pontosabban Ungasanba, ahol a következő és egyben utolsó szállásunk lesz. Bár csak kb. 40km távolra mentünk, de az út az több, mint 2,5 óra volt.
A hotel, amit foglaltam, a Marriott lánc tagja, ami becsekkoláskor derült csak ki. Az autót, amivel érkeztünk átvilágították, ki kellett nyitni a csomagtartót és tükörrel is alá néztek. Upgradeltük a szobát erkélyesre, milyen jól tettük, most is ott írom ezt a bejegyzést.
Nagyon éhesek voltunk mikor megérkeztünk és dilemma volt, hogy kimenjünk-e enni vagy mi legyen, végül megnéztük a hotel éttermét és ott ebédeltünk, én gado-gadot, meg jó csípős tofut. Ahol ettünk pont ráláttunk a GWK parkra, amit majd meg is fogunk látogatni később.
Miután kipihentük az ebédet, elsétáltam egy neten kinézett masszázshelyre, mert a hotelben 4x áron volt, így legalább várost is néztem. Na, ez a rész nekem tipikus India volt, széles, középen elválasztott út, járda minek, kóbor kutyák, némi szemét, pár építkezés, árusok, stb.
A masszázs szalon teljesen rendben volt, egy dologra lettem volna csak kíváncsi, hogy mire használják a plafonról lógó korlátokat, de hiába kérdeztem mg, nem kaptam rá választ. Egy 90 perces balinéz olajos masszázs 190eIDR, azaz cc. 3800Ft volt.
Hazafelé jobbnak éreztem, ha hívok egy grabet, bár a kislány mondta, hogy biztonságos sétálni is, de közvilágítás az nem volt, így végre kipróbáltam a GrabBike-ot. Egy motorost hívsz, felpattansz mögé és leszállít a helyre, ahová mennél. Nagyon kis kommunikatív jött értem, végig kérdezgetett, honnan jöttem, meddig leszek, stb. Ja, egy boltba 
beszaladtam és oda elé hívtam, ahol segített a parkolóőr. Nem tudom mi a pontos titulusuk, de sok helyen pl. élelmiszerbolt, étterem, hotel van olyan dolgozó, aki egy piros, éjjel világító bottal instruálja ki hová parkoljon, illetve forgalmat is irányít, segíti a parkolóból való kifordulást is. Szóval ő próbált segíteni, hogy mi legyen a felvételi pont, nézte velem mikor érkezik a sofőr, stb.
Este már nem mentünk sehová, én a teraszon szórakoztam azzal, hogyan tudom lefotózni az éjszakai eget, a távolban a villámlást. A telefon erre azért nem annyira alkalmas 
az egész sziget eleje látszik az erkélyről.
In English:
We had to leave the accommodation by noon, and after only six hours of sleep, I was thrown out of bed and went for one last run in Ubud. If I were to come here again, I would probably see a different side of this place than what it showed me now. For me, the charm comes from the old buildings, ancient or not-so-ancient temples, waterfalls, and 
the local warungs, stripped of the Western lifestyle created and expected by Westerners.
Around noon, I called a Grab to take us to Uluwatu, more precisely to Ungasan, where our next and final accommodation will be. Although we only traveled about 40 km, the journey took more than 2.5 hours.
The hotel I booked turned out to be part of the Marriott chain, which we only found out at check-in. The car we arrived in was inspected; we had to open the back door, and they even looked underneath with a mirror. We upgraded the room to one with a balcony, and it was a great decision—I’m writing this post there now.
We were very hungry when we arrived, and there was a dilemma about whether to go out to eat or what to do. In the end, we checked out the hotel restaurant and had lunch there; I had gado-gado and some very spicy tofu. From where we ate, we had a direct view of the GWK park, which we will visit later.
After we rested from lunch, I walked to a massage place I found online, because it was four times more expensive at the hotel, so at least I got to see the city. Well, this part was typical India for me: a wide road divided in the middle, sidewalks seemingly unnecessary, stray dogs, some trash, a few construction sites, vendors, etc.
The massage salon was perfectly fine; there was just one thing I was curious about—what the rails hanging from the ceiling were used for—but even though I asked, I didn’t get an answer. A 90-minute Balinese oil massage was 190,000 IDR, which is about 3,800 HUF.
On the way home, I thought it was better to call a Grab, although the girl said it was safe to walk, but there was no street lighting, so I finally tried the GrabBike. You call a motorbike driver, hop on behind them, and they take you to where you want to go. A very talkative guy came for me; he kept asking where I was from, how long I’d be staying, etc. I ran into a store and called him to the front, where a parking attendant helped. I don’t know their exact title, but in many places like grocery stores, restaurants, hotels, there’s an employee who directs parking with a red, glowing baton at night, also managing traffic and helping cars turn out of the parking lot. So he tried to help figure out the pickup point, watched with me for when the driver arrived, and so on.
In the evening, we didn’t go anywhere; I amused myself on the terrace trying to figure out how to photograph the night sky and the lightning in the distance. The phone isn’t really suitable for that you can see the whole front of the island from the balcony.