Az utolsó napon korábban ébredtem, reggeli előtt még jóga is volt. Reggeli a szokásos főtt ételek, ma valami rizses, gyömbéres helyi italt ittam. Kimaxoltuk, hogy délig a szobában lehettünk, délben kicsekkoltunk, a bőröndöt a recin hagytuk és motorra pattantunk.
A ma délutáni és az esti kulturprogram előtt strandlátogatások voltak betervezve. Ahogy elindultunk az elsőre, Zozó jelezte, hogy nem szeretne mégegyszer azon a nagyon kátyús úton menni, így ha van másik strand, akkor menjünk oda.
Gyorsan újraterveztem és az Uluwatu beach-re indultunk. Kellett fizetni 5eIDR parkolási díjat, leraktuk a motort és indult a leereszkedés.
Boltok között vezetett le az út, hol éttermeken át, hol pedig tetők mellett. Jópár lépcső után leértünk végre. Ez egy pár méteres szakasz, sziklával körbevéve és hatalmas hullámok itt is. Én csak kicsit mertem bemenni akkorák voltak azok, és 
a víz meg körbejárta ezt a kis területet. Megbeszéltük, hogy felmegyek az étteremhez és majd onnan levideozom Zolit, ahogy dobálja a víz. Fel is mentem, azonban fentről pont nem láttam rá, kicsit vissza kellett sétálnom, a vizes palackom közben kiesett a kezemből és majdnem legurult a mélybe. Volt egy kis kiugró ahonnan pont tudtam csinálni pár videót. Feljött aztán ő is, ittunk két gyümölcs turmixot és csak csodáltuk a tenger hullámait, figyeltük, ahogy a szörfösök próbálják azokat több-kevesebb sikerrel meglovagolni. Órák hosszat tudnám ezt csendben nézni. Az étterem alatt, de a sziklán fenn, volt egy nyugágyas, napozós medencés rész is, ahol eltölthetted akár a napot is, mint egy tengerre néző külön strandon, 100eIDR belépőért.
Mi azonban továbbindultunk a következő helyre, a Google Maps szerint egy percre voltunk tőle. Megkérdeztem helyieket és kiderült, hogy ott csak ez az egy strand van – amit a Google Suluban strandnak hív, meg az Uluwatu, az ugyanaz.
Gyorsan újraterveztem és a Nyang Nyang strandra motoroztunk át. Itt bármekkora összegű adományért cserébe hajthattál le. Az út annyira durván meredek volt, hogy kb. félúton leszálltam, mert annyira csúsztam rá Zolira az ülésen, hogy úgy döntöttem inkább sétálok. Tartott egy jó tíz percig mire gyalog leértem, olyan érzés volt, mintha helyenként majdnem függőleges úton 
mennék. Ez volt az utolsó és a legszebb strand amit láttunk Balin. Az időjárás is kegyes volt, egyáltalán nem esett, az ég ugyan esetenként felhős volt, hogy a képek még jobbak legyenek.
Hullámhegyek itt is, Zoli úgy élvezte mint egy kisgyerek, és emlegettük, hogy Lacikát innen lehet, hogy ölben hozná ki (lásd Azori-szigetek egyik napi fürdés). Pár szikla is volt, lehetett pózolni, sárkányrepülősöket figyelni, illetve én a megjelenő rákfajokat osztályoztam.
Pár óra múlva az odaút közben már elhagyott, és általam korábban már kétszer kinézett Karmafree nevű helyre betértünk, hogy együnk valamit, mert az este kezdődő hazaút miatt nem tudtuk, máshol lesz-e rá lehetőség. Ugyan európai áron, de finomat ettünk.
Még pár napja foglaltam a neten a Pura Luhur Uluwatu templomba Kecak táncelőadásra jegyet. A templomot is meg akartam 
nézni, az előadás hétkor kezdődött, a terv az volt, hogy öt körül odaérünk, szétnézünk, majd megnézzük az előadást, visszavisszük a motort kilencig, aztán szálloda, csomagok fel és reptér. Hát, Európában ez akár működhetne, de ugye Ázsiában vagyunk.
Ötre odaérünk a templomba, ez ok volt. Volt egy hatkor kezdődő előadás is, ami indokolta az embertömeget, de mondom ok, van még időnk. Körbejártuk a területet, egy hatalmas park van a templom körül. Mindenhol ki van írva a majmokkal való együttműködés szabályrendszere, piktogrammal is ellátva, amit persze Zoli nem vett figyelembe, pl. szemüveg ne legyen a fejeden. Egy őr rá is szólt – rám nem hallgatott, pedig ha jól emlékszem anno Indiában, még Eszterékkel volt ilyen esetünk már. Egy darabig nem is volt gond. A körtúra végén leültünk, vártuk az előadás kezdetét, mikor jött egy majom hátulról támadva, ráugrott a hátára és ellopta a szemüveget a fejéről. Kissé meglepődött 
Odajött egy srác, hogy szóljunk az őrnek, hátha vissza tudja azt szerezni a majomtól. Így is lett, azt azért végignéztük, ahogy a majom komótosan megrágja a szemüveg egyik szárának a végét. De ettől még használható maradt.
Kialakult időközben egy sor az előadáshoz, ahová beálltunk. Míg várakoztunk, lement a nap, úgyhogy a tökéletes nap egy naplementével is kiegészült, amit állítólag mindenkinek látnia kellene egyszer Balin. Giccses volt azért ha nem csak a képet, hanem a mini videómat is nézzük, úgy már nem annyira idilli, hogy azt milyen tömegben éltük meg.
Bejutottunk nagy nehezen az előadásra, ami egy amfiteátrumban volt, teljesen megtelt. Mondtam Zolinak, hogy a szélén kellene maradnunk, mert ha megvárjuk a késésben lévő előadást, plusz az utána lévő dugót, akkor az eredeti tervünk borulni fog. Bár csak kb. 10 km-re voltunk a hoteltől, 40 perces utat tervezett a Google. Így is tettünk és inkább a biztonságra mentünk, az előadásnak csak az első negyedét néztük meg, amit Zoli különösebben nem is bánt. Én végignéztem volna. Nincs hangszer, van 50 férfi és azt kántálják, hogy cak-cak, illetve volt pár beöltözött táncos is, a hindu Ramajána történeteit adják elő.
Visszavittük a motort, kis dugó azért így is volt, hogy beelőztük a nagy előadásos tömeget. Zoli nagyon átvette a balinéz motorozási stílust, simán mentünk dugóban mi is alkalmanként járdán, mint a helyiek. A hotelbe visszasétáltunk, lezuhanyoztunk a spában, majd hívtam egy Grabet, hogy kivigyen a reptérre. A második sofőrnek sikerült is megérkeznie, mert közben véget ért a kecak előadás és az egész félsziget bedugult. A sofőrünk mondta, hogy ez máskor is így van.
Sikeresen kiértünk a reptérre, szerencsére gyorsan végigjutottunk minden állomáson, az immigration az pl teljesen automata volt. Már csak laza 23 óra és otthon is vagyunk.
In English:
On the last day, I woke up earlier, and there was even yoga before breakfast. Breakfast was the usual cooked dishes; today I drank some local rice and ginger drink. We maximized our time by staying in the room until noon, checked out at noon, left the suitcase at reception, and hopped on the motorbike.
Before the afternoon and evening cultural programs today, beach visits were planned. As we headed to the first one, Zozó indicated that he didn’t want to go again on that very pothole-ridden road, so if there was another beach, we should go there. I quickly re-planned, and we headed to Uluwatu beach. We had to pay a 5,000 IDR parking fee, parked the motorbike, and started descending. The path led down between shops, sometimes through restaurants, sometimes alongside roofs. After quite a few stairs, we finally reached the bottom. It was a few meters of beach, surrounded by rocks, with huge waves here too. I only dared to go in a little because the waves were so big, and the water circled around this small area. We agreed that I would go up to the restaurant and film Zoli from there as he played in the water. I went up, but from above, I couldn’t see him exactly, so I had to walk back a bit; meanwhile, my water bottle slipped from my hand and almost rolled down into the depths. There was a small protrusion from which I could make a few videos. He came up then too; we drank two fruit smoothies and just admired the sea waves, watching how the surfers tried to ride them with varying success. I could watch this quietly for hours. Below the restaurant, but up on the rock, there was also a section with sun loungers and a pool where you could spend the whole day, like a separate beach overlooking the sea, for an entrance fee of 100,000 IDR.
However, we continued on to the next place, which according to Google Maps was just a minute away. I asked locals and it turned out that there was only this one beach there – which Google calls Suluban Beach, and Uluwatu is the same.
I quickly re-planned and we rode the motorbike to Nyang Nyang Beach. Here, you could drive down in exchange for a donation of any amount. The road was so steep that about halfway down I got off because I was sliding on the seat onto Zoli so much that I decided to walk instead. It took a good ten minutes to get down on foot; it felt like walking on an almost vertical path in places. This was the last and the most beautiful beach we saw in Bali. The weather was kind too, it didn’t rain at all, although the sky was occasionally cloudy to make the pictures even better.
There were waves here too, and Zoli enjoyed it like a little kid, and we recalled that Lacika might have been carried out from here in his arms (see one day’s swim on the Azores). There were also a few rocks where you could pose, watch paragliders, and I classified the crab species that appeared.
A few hours later, on the way back, we stopped at a place called Karmafree, which I had already spotted twice before, to eat something because we didn’t know if there would be a chance to eat elsewhere due to the trip home starting in the evening. Although at European prices, we ate something tasty.
A few days ago, I booked tickets online for the Kecak dance performance at the Pura Luhur Uluwatu temple. I also wanted to see the temple; the show started at seven, and the plan was to arrive around five, look around, then watch the performance, return the motorbike by nine, then hotel, pack up, and head to the airport. Well, this might work in Europe, but of course, we are in Asia.
We arrived at the temple by five, that was fine. There was also a show starting at six, which explained the crowd, but I thought okay, we still have time. We walked around the area; there is a huge park around the temple. Everywhere there were posted rules for interacting with the monkeys, with pictograms as well, which Zoli, of course, did not pay attention to, for example, no glasses on your head. A guard even warned him – he didn’t listen to me, although if I remember correctly, we had a similar case back in India with Eszter and András. For a while, there was no problem. At the end of the tour, we sat down, waiting for the show to start, when a monkey came from behind, jumped on his back, and stole the glasses off his head. He was a bit surprised A guy came over and said we should tell the guard, maybe he can get them back from the monkey. That’s what happened, and we did watch as the monkey leisurely chewed the end of one arm of the glasses. But they remained usable despite that.
In the meantime, a line formed for the performance, so we joined it. While we waited, the sun went down, so the perfect day was complemented by a sunset that supposedly everyone should see at least once in Bali. It was cheesy but if we look not only at the picture but also at my mini video, it’s not so idyllic considering the crowd we experienced it with.
We finally got into the performance, which was in an amphitheater, completely full. I told Zoli that we should stay on the edge because if we wait for the delayed performance plus the traffic jam afterward, our original plan will be ruined. Although we were only about 10 km from the hotel, Google planned a 40-minute trip. So we did just that and played it safe, only watching the first quarter of the performance, which Zoli didn’t particularly mind. I would have watched the whole thing. There were no instruments, 50 men chanting “cak-cak,” and a few costumed dancers performing the Hindu Ramayana stories.
We returned the motorbike, and there was a small traffic jam anyway because we overtook the big crowd from the performance. Zoli really adopted the Balinese motorcycling style; we also occasionally rode on the sidewalk in traffic, like the locals. We walked back to the hotel, showered at the spa, then I called a Grab to take us to the airport. The second driver managed to arrive because the kecak performance ended in the meantime, and the whole peninsula got jammed. Our driver said this happens regularly. We successfully made it to the airport, fortunately we quickly got through all the stations, the immigration was completely automatic, for example. Just a relaxed 23 hours left and we’ll be home.