Az utolsó napom Puneban. A reggel majdnem a szokásosan indul, némi félreértés után elszámolva az időt riksával érkezünk a buszokhoz. Ott még belefér egy chai indulás előtt. Érkezés a stadionba, ma kevésbé szétrázósan.
Kivételesen eszközök nélkül, utcai ruhában, cipőben léphettünk be a stadionba. Mindenki elővette a legjobb európai vagy indiai ruháját, sminkjét, díszes szárik, pandzsábi ruhák sorakoztak egymás mellett a megszokott sortok, pólók helyett. Fura volt a tíz nap után matracok és eszközök helyett flair székeket látni. Kezdődött az ünnepség, melyet Sunita, Guruji egyik lánya nyitott meg a jógaszútrákat, az invokációt kántálva.
Geetaji emlékezett vissza Gurujira ezután, majd Birjoo beszélgetett a Deloitte indiai CEO-jával, aki évtizedek óta Iyengar jógát gyakorol. Párhuzamokat vontak az üzleti élet és a jóga között, érdekes volt hallgatni a meglátásait és, hogy mivel járult hozzá a munkavállalók megtartásához, a körülményeik jobbá tételéhez. A beszélgetés végén Prashantji fűzött néhány szót a hallottakhoz, majd átadott egy sálat és ajándékot a vendég számára.
Egy nagyon rövid szünet után filmvetítés következett, melyet Iyengar gyakorlók visszaemlékezéseiből vágtak össze. Nem gondoltam, amikor kijöttem ide, illetve előtte sem, hogy ennyire érzelemdús lesz az ittlétem, de a visszaemlékezések, és az, hogy Guruji milyen ember volt, miket és ho
gyan tett, az akkora nagyságot rajzolt ki előttem, amiről eddig csak halvány sejtésem volt. Testközelből ezt átélni, találkozni az emberekkel, akik ennek részesei voltak az nagyon nagy kiváltság volt számomra és örülök, hogy megtehettem, hogy itt lehessek.
Ebéd után Bellur (Guruji szülőfaluja) fejlődéséről és ehhez az Iyengar közösség és maga Guruji hozzájárulásáról láthattunk egy prezentációt, majd a belluri iskola növendékei tartottak egy jógabemutatót. A következő programpontként az a prezentáció következett, amit 2016 júliusában már láttam a Guru Purnima ünnepén, így eljöttünk a programról.
Ismét Jay idegenvezetését élveztük Taniával, elsőként a Shaniwar Wada palotához mentünk, amely ma már csak a külső falakból, benn némi romból és kertből áll, mivel a fából készült palota anno leégett és nem építették újra. Bajirao Mastani főhadiszállása volt ez a hely, és a róla készült bollywoodi film nem sok igazságot tartalmaz, de egyesek szerint jó 
Itt két éve a hoponhopoff túra keretében jártunk, de csak kívülről láttuk. Ja egyébként az indiaiak 25 rupit, mi 300-at fizettünk a belépőért, de legalább kártyát elfogadtak.
Palota után be a bazárba, Tania fűszereket szeretett volna vásárolni, így elmentünk egy autentikus fűszerboltba, nyilván én is vettem pl. masala chait, ami már most hiányzik. Szoborvásárlás, kézműves indiai nők által készített szatyrok, táskák lapultak hamarosan a csomagunkban. Betértünk egy tipikus indiai teázóba, ahol a tea mellé pakorát is kaptunk. Az emberek betérnek ide egy chaira, eleszegetnek némi snacket, majd mennek tovább útjukra. Mi is ezt tettük.
Este hétre a Sukantha Thali étteremben volt megbeszélve többekkel találkozó: Pascal és Irma, holland ismerőseink, Hajni. Itt volt két éve is az utolsó punei vacsora, ez is már hagyomány lett. Ez egy olyan hely, hogy leülsz egy nagy tálca és azon lévő öt kis tálka elé, majd jönnek sorra a pincérek és telemérik a tálkákat, majd pakolják a kenyeret, csatnit, picklest, édességet a tányérodra megállás nélkül. Van egy asztalt felügyelő ember is, aki ha látja, hogy kiürült valamelyik tálkád, azonnal szól az utántöltés érdekében. Kb. olyan érzésem volt, mint amikor a Wasabiban 20 perc alatt teleesszük magunkat és majd csak pihegünk. 
A vacsora után még következett egy kis esti Pune program. A Koreagon Park városrészbe átmentünk, ami egy más világ az eddig megismert Punehoz képest: sok a külföldi, európai bárok vannak, az egyik utca gyakorlatilag pubokból áll. Itt az egyik bárban múlattuk az időt, majd egy másikat csak megnéztünk, miután kiderült, hogy mindenki szereti a jazzt, de sajnos pont vége lett a koncertnek ott. Mintha nem is Indiában lettünk volna – ez az árakon is látszott. Furcsa volt, nekem az „igazi” India jobban tetszik, bár ahogy Prashant is megfogalmazta, a keletiek egyre inkább elnyugatiasodnak, míg a nyugatiak pedig keletiesednek.
Éjfél körül értem haza, már csak két órát kellett elütnöm az indulásig. Sushama fia jött értem és vitt ki a punei reptérre, ahonnan indultam tovább Vietnámba. Indiai szervezés: 3-as és 4-es kapu egymás mellett, ahonnan egyesülve kicsapják az embereket a gépek közé és az ott állók igazítják el a népet, hogy melyik gépre szálljon, Delhi vagy Bangalore..
2018 India, köszönöm, hogy itt lehettem és új élményekkel gazdagodtam, felfedezhettem Pune újabb és másik arcait is.