2018.12.25.
Eljött az utolsó nap Saigonban. Nem siettük el a felkelést, végre egy jót aludtunk. A főbb nevezetességeket már kipipáltuk, a cu chi alagutak, ahol anno a háború zajlott egyikünket sem érdekelt igazán, így egy múzeumot indultunk el felfedezni, miután a közeli pékségben nem tojást reggeliztünk, kihagyva a szuper hotelreggelit. Fito múzeum a hely neve, melyet egy tradicionális vietnámi gyógyszereket gyártó cég hozott létre és üzemeltet. Az épület egy másik körzetben van, elsétáltunk oda. Arrafelé nem nagyon járnak turisták, így a sarkon, ahonnan már csak pár méterre volt a hely, tudták már mit keresünk és készségesen mutogattak.
Az épület nekem nagyon tetszett, 4 emelet, lépcsőn haladsz lefelé, miután körbejártál egy emeletet. Eszközök, növényekről képek, réges-régi eredeti kézzel írt könyvek az orvoslásról, ilyesmik voltak kiállítva. Az egész egy 15 perces ismeretterjesztő videóval kezdődött. Amikor leértünk kaptunk gyógynövényes teát- gombából és lótuszból, illetve itt is lehetett vásárolni, de ez nem az a nyomulós merchandising volt, mint a túrás.
Hazafelé hűsöltünk egyet egy kávézóban, majd elmentünk egy túraleírásban talált inkább teabolthoz, mint múzeumhoz, de végül oda nem mentünk be. Hazasétáltunk, Zozó lepihent, én lementem az öt percre lévő plázába. Hát, ez olyan volt, mint az Ázsia Center, mindent lehetett kapni, sok értéktelen, apróságot is. Kis idő után meguntam és én is pihentem egyet az este előtt.
Utolsó esténkre szerettem volna programot szervezni, elsőként egy Saigon folyón vacsorát próbáltam foglalni, de azt nem sikerült, akik előre gondolkodtak, azok már mind lefoglalták, így nem volt hely. Végül találtam egy gyalogos streetfood túrát. Bár ahogy írtam, előző este már pizzát ettünk, de gondoltam adjunk egy utolsó esélyt. Mondanom sem kell Zozó mennyire volt lelkes ettől. Mindenesetre tíz perccel az indulás előtt már ott volt értünk a hotelben az idegenvezetőnk, Nana, aki jól beszélt angolul (végre). Taxiba pattantunk és átmentünk a 3-as körzetbe. Ekkor még eléggé esett az eső, de később szerencsére elállt. A lábam feketére színeződött a szandiban a túra végére, élmény
volt kefe nélkül megmosni.
Szóval az első állomás egy olyan hely volt, ahol tavaszi tekercset ettünk. Nana azzal nyitott, hogy van-e ételallergiánk, illetve miután mondtam, hogy nem eszem húst, mondta, hogy semmi gond, megoldjuk. Így is lett. A tekercs úgy néz ki, hogy kapsz rizspapírt, zöld leveles friss növényeket, rizstésztát, kimchit, salátát, bétellevélbe csomagolt sült húst, én mogyorót, sült hagymát, ezeket egybepakolod és vagy (büdös) halszószba vagy szójaszószba (vega opció) mártogatod. Nagyon finom volt.
A következő állomás egy leginkább a derelyéhez hasonlító húsos-rákos batyut evős hely, én ott sült rizspudingot kaptam. Itt már elkezdtünk aggódni, hogy hogyan fogjuk bírni, ha már a 2. helyen tele vagyunk? Láttuk hogyan készül a „batyu” is, nagyon szakszerű mozdulatokkal seperc alatt elkészítette a néni, látszott rajta, hogy nem ma kezdte. A kaják neveit nem jegyeztük meg. Egyedül a morning glory nevét kértem Nanától, hogy írja meg, mert azt szeretnék majd venni, ha lehet kapni az Ázsia Centerben. Kíváncsi leszek, mert eddig több helyen többféleképpen nézett ki.
Harmadik állomás egy cukornádszirupot ivós hely. Ezt már az első India óta ki akartam próbálni, de nem igazán mertem, na
most megvolt. Passion fruittal ízesítve jó volt. Még le is fóliázták a tetjét, Pikachus és Micimackós fóliával. Utána bánh mi következett, amiből egy kisadagot kaptunk (szerencsére), Zozó húsosat és tojásosat. Ez is a legjobb volt, amit eddig ettünk. Az állomások között sétáltunk az egyik helyről a másikra. Nana elvitt minket egy kívülről eléggé gettónak kinéző helyre, kicsit mintha a Hős utcában sétálgatnánk érzésünk volt. Ez egy amerikaiak által a háború környékén épített lakótelep volt, ahol a nekik dolgozó vietek laktak. Egy ilyen lakás kb. 35-40 nm, a havi lakbér olyan 60eFt körüli. A középréteg lakik itt. A legviccesebb, hogy a lépcsőknél van rámpa, ami kiderült, hogy azért van, hogy a motorokat fel tudják vinni. Láttunk nappaliban tárolt motort..
A következő állomásunk itt a telepen volt egy szuper seafood-os hely. Ahogy odaérkeztünk Zozó mellé pattant és megsimogatta a karját egy rózsaszín pólós, vélhetően langyi srác, ő valami kisfőnök lehetett, mert nagyon intézkedett, vártam, hogy még odajön, de aztán csak megmutatta hová üljünk és többet nem foglalkozott velünk. Kagyló és tarisznyarák olló volt a menü, én ehettem morning glory-t, bár addigra már teljesen jóllaktam. Zozó elmondása szerint ez is jó volt. A mellettünk lévő asztaloknál mindenféle méretű és formájú csigákat ettek.
A következő állomás a vietnámi pizza volt. Ez egy rizspapír, amire pakolnak többféle apróra vágott zöldséget és húst/tojást. Az egész ropogós, ha megsütötték nyílt lángon, utána félbehajtják, felvágják, szószt rá és eheted. Ez egy palacsinta méretű. A pizzát már a virágpiacon ettük, ahol megtudtam, hogy a brutálisan kinéző virágköltemények közül, amit lépten-nyomon lehet látni, a fehér és/vagy lila színűek mennek temetésre, a többi dekorálásra van. Kaptunk Nanától egy lótuszt ajándékba és megkóstoltuk a nyers lótuszvirág magját is.
Az utolsó állomásunk egy rizstésztás sütős hely volt, ahol Zozó sima kókuszos, én meg banános vékony rizskorongot választottam, amit két „lapát” között kellett nekünk a nyílt tűz fölött folyamatosan forgatva megsütni. Miután kész lett egy bambuszból szőtt tálcára rakták, ahol a mutatóujjunkkal fel kellett azt törni és ehettük. Zárásként Nana előhúzott a zsákjából egy kis rizspálinkát, amivel megkínált minket. Hát sokkal jobb volt, mint az első nap bácsi-féle pult alóli. Eltöltöttünk evéssel három órát, Nana taxival visszavitt még minket a szállásra és elbúcsúztunk egymástól.
