A ma reggel jógával indult a kölcsönkapott eszközöknek köszönhetően, míg vártam, hogy a fiúk felébredjenek. Ami olyan három órával később hozzám képest, meg is történt. Reggeli után elindultunk, hogy időben odaérjünk Werfenbe, a jégbarlang látogatóközponthoz (Eisriesenwelt). Jó is volt, hogy időben indultunk és egy fél órás slot volt becsekkolni az online jeggyel, mert dugó, pontosabban baleset miatt araszoltunk egy darabig a lehajtó előtt fél km-re.
Kellemes szerpentinen vezetett fel az út, örültem, hogy nem én vezettem. Parkolás után becsekkoltunk és elindult a hegymenet. 20 p sétával értük el a felvonót, ami, mint megtudtam Ausztria legmeredekebb felvonója. Kb. 3 perc az út felfelé, van egy kellemes 1 másodpercnyi szabadesés érzet is benne – amikor áthalad egy állomáson. A felvonó után újabb 20 perc séta a barlanghoz. A kilátás pazar volt a felfelé úton, bár volt egy rész, ahol csak felhőt láttunk.
Beálltunk az angol sorba és pár perc várakozás után indult is a vezetett túra. Páronként kaptunk egy karbid-lámpát, mintha bányászni mentünk volna. Ez olyan barlang, amin van ajtó :), annak nyitásakor olyan szél keletkezik, hogy bár viccnek tűnt, amit a túravezető mond, hogy elviszi a kisebb gyerekeket, de én is úgy éreztem, hogy felkap magával.
Maga a barlangtúra az kb. 1km, 700 lépcső oda és majd ugyanennyi vissza. Azt tudtuk, hogy nulla fok lesz benn, de nem gondoltuk, hogy valóban 
Én minden ruhát magamra vettem (volt rajtam 5 réteg), de a benn töltött egy óra végére teljesen átfagytam. A fiúknak is jólesett a kis napsütés utána. Az első pár száz lépcső jó meredek, na ott még nem fáztam.
Azért kaptuk a lámpát, mert benn nincs világítás, a túravezetőknél van még magnéziumszál, amit égetnek, az adott plusz fényt. Kiválóan lehetett ilyen körülmények között fotózni. Ja, nem. Azért pár jó képet lőttünk így is. A barlang után ugyanazon az útvonalon visszaereszkedtünk, a felvonó tetejénél, ami amúgy 1586m, volt egy étterem, ott ettünk egyet félúton.
Mára még volt egy programpont, a werfeni vár, amit én szerettem volna, a fiúk meg jöttek velem. A 18:10-es vezetett túrára kaptunk időpontot, de szerencsére ahogy felértünk a hegyre a lifttel, pont indult egy, ahová beengedtek. Audio guideon hallgattuk angolul, közben kívülről pedig németül az infokat. A legjobban az óratorony tetszett mindannyiunknak, mondjuk a lépcsőzés oda már nem hiányzott senkinek.
A túra után Zolival még lementünk a kertbe, Marci addig a várudvarban pihent egyet. Bár a solymász bemutatóról lemaradtunk, de eggyel még pont gyakoroltak, ahogy leértünk az udvarba. Mivel Marci is fenn maradt, illetve Zoli aggódott, hogy elmegy az utolsó lift, így viszonylag sietve néztünk szét és haladtunk vissza fel, merthogy az udvar a vár alatt volt. Lefelé a liftnél rossz oldalon szálltunk ki, a beszállóson, úgy tűnt bennragadunk, de mint kiderült nem is volt bezárva az ajtó a várónál, így kijutottunk az autóhoz.
Már csak hazafelé vettük az irányt, ami fele annyi idő volt, mint reggel. Én kiszálltam a “belvárosban”, egy kávét ittam – végre tudtam egy jót – nem otthon és nem tehéntejjel – inni. Majd megtaláltam a legrövidebb utat hazafelé a patak mentén.