Ma ismét esett, sőt szakadt az eső ébredéskor. Néztük a radart is, így nem kapkodtuk el az indulást. Kb. terveink voltak csak mára. Elsőként a főváros egyik külvárosában található ananászfarmot néztük meg. Háát, kicsit csalódás volt. A lakótelepek árnyékában voltak üvegházak, amikre egy újrafestés már ráfért volna. Azokban növögettek az ananászok. Kaptunk a túra végén ananászlikős kóstolót, ami borzasztó, én alig bírtam nyelni utána olyan édes volt. Volt még ananászlekvár is, az ok volt, de semmi extra. Persze lehetett rendelni egyéb dolgokat, én, mivel ajánlották, mindenképpen ki akartam próbálni az ott termesztett ananászt – hát, tényleg brutál finom volt, pedig én nem vagyok nagy rajongó.
Lacika nagyon szeretett volna bálnalesre menni, meg mi is, így bementünk a belvárosba keresni irodát, aki szervez ilyen utakat. Sajnos erre a hétre 
(vélhetően az időjárás miatt) az összeset törölték, így ez a lehetőség ugrott. Mivel az iroda lenn volt a parton, láthattuk, hogy vannak merész emberek, akik a kinti kb. 13 fokos időben úsznak a 18,8 fokos óceánban.
Ha már a fővárosban voltunk, szétnéztünk: van egy városkapu, ami nevezetes, helyesek a kis utcák, meg benéztünk egy templomba, de kb. ennyi volt. Ma a felvátva esik és süt a nap miatt nagyon sok szivárványt láttunk.
Az első napi krátertavas kirándulásból kimaradt egy általunk csak “zöld tónak” elnevezett tó megnézése, így a radart állandóan frissítve azt terveztük még mára.
Ahogy elindultunk, a fővárosból kiérve máris találtunk egy szimpatikus kilátót, ahol az látszott, hogy az óceán fölött helyenként süt a nap és máshol meg esik. Elég jól nézett ki. Mire autóba ültünk ismét szakadni kezdett az eső, de mi bízva a szerencsénkben (meg ma találtam két négylevelű lóherét is) mentünk tovább rendületlenül. Meg is találtuk a célállomás parkolóját, ahol pont elállt az eső. Elindultunk az úton. Gyönyörű fenyőerdő az út mindkét oldalán, mohafallal. És persze egy újabb tó, amit majd csak visszafelé néztünk meg.
A Miradouro da Boca do Inferno (a pokol szája kilátó) pontról négy vulkáni tó, a körülötte lévő hegyek és az óceán is látszik. Olyan érzés, mintha a Gyűrűk Ura helyszínein járnál. Helyenként a nap is kisütött ahogy fenn voltunk, így itt is minden időjárási viszonyt felvonultató fényképek születtek. Az a jó abban, hogy most vagyunk a szigeten, hogy alig van turista, ez a pont biztos, hogy tömve van máskor, most egy családdal találkoztunk csak fenn.
Ahogy visszaértünk az autóhoz elkezdett ismét csöpögni az eső, de megbeszéltük, hogy a “zöld tavat” (Lagoa de Santiago) megnézzük közelebbről is. A Panda elejét majdnem megütve le is parkoltunk az út mentén és felmásztunk a kráter széléhez. Útközben találtunk egy fém kádat, mely valószínűleg tehénitatóként funkcionált.
Már haladtunk visszafelé, amikor épp nyitottuk volna az ajtót, ismét szakadni kezdett, de már csak röhögtünk, hogy megint megúsztuk.
Utolsó úticélként a Sao Miguel-i Mezőgazdasági Egyesület (Restaurante da Associação Agricola de São Miguel) éttermébe mentünk el, ahol kiváló azori steakeket fogyaszthattak az érdeklődők 
Az étterem 15 óráig, majd 19-től van nyitva. Mi 18:35-kor értünk a helyszínre, mely úgy nézett ki, mint egy irodaház alja. Bár ki volt világítva a hely, semmi mozgás nem volt. Hogy az időt kihasználjuk és eltöltsük, addig elszaladtunk boltba, majd 19:00 előtt pár perccel visszaérkeztünk. Bejutottunk és meglepődve láttuk, hogy kb. a 20 asztalból 15-ön van foglalt tábla, majd a terem kb.negyed óra alatt meg is telt, pedig a helyszín nem egy belvárosi fő utca volt.